~Tanár úr, kérem!

Hangosan csoszogtam a folyosón, mint ahogy általában szoktam és közben mindenfelé néztem. Nem tudom igazából, hogy kit keresek, csak megyek és megyek és járom a hosszú utat. Kezemben egy mappa papír, amiben az új tanárról van szó, vagyis a gyakornokról, hogy felismerjem. Tudom, hogy az igazgató szeret engem, tudom, hogy nagyon tehetségesnek tart, de miért nekem kell körbevezetnem az egész épületben? Ez a katonaság, nem pedig egy teljesen átlagos gimnázium. Egyáltalán miért akar valaki tesitanár gyakornoknak lenni egy katonai iskolában? Mármint, itt profi tanárok vannak, olyanok, akik hagynak minket szenvedni, hiszen ez a dolguk, mi katonának készülünk, legalábbis elvben, de egy gyakornok mit érthet ehhez? A legjobb az egészben, hogy nem csak megpályázta a munkát, hanem meg is kapta. Hihetetlen! Útközben összefutok pár fiúmmal, de ügyet sem vetve róluk rohanok tovább. Bakancsom csak úgy sikálj a padlót. Nem vagyok én ideges, csak nincs ehhez kedvem. Tudom, hogy ma bennalvós van mindenkinek és ezért a vezetőség úgy érzi, hogy mindenkinek marha sok ideje van, de nekem nincs. Én ma bulizni készülök estefele a fiúkkal, készülődnöm kellene, vagy legalábbis úgy csinálnom, mint aki készülődik nem is beszélve arról, hogy szeretném már levenni az egyenruhámat. Piszkosan élvezem, hogy az átlagemberek megnéznek, de most, hogy már egy teljes napot benne töltöttem, elegem lett belőle és hétköznapi ruhát akarok felvenni. Gyorsan körbevezetem, aztán meg lelépek. Remélem, hogy addig egyetlen ismerőssel sem futok össze, kivéve ha az, Erik. Nem mondom én, hogy bírnám, ha egy kicsit kavarnánk, de azt sem mondom, hogy nem. Olyan furán érzek vele kapcsolatban, de mindegy is. Útközben meglátom a Danit és elfordulok, hogy még véletlenül se kelljen vele beszélnem. Tudom, hogy ez hatalmas köcsögség, de majd este beszélünk, ha kimegyünk abban a kocsmába. Erről meg egyébként sem szólhatok senkinek sem, mert ha kiderül, kirúgnak minket. Az igazgató kedves, aranyos, de nagyon szigorú és ha megtudja, hogy a kevés lánya egyike is rossz útra tért, tuti, hogy kiakad. Nekem pedig most nincs szükségem felesleges akcióra.

Körülbelül negyedórámba telik, mire az épület egyik részéből átszambázok a másikba. Ez nekem semmi extra, katona vagyok, azért sétálni még tudok, viszont a kedvem teljesen elromlik. Nincs kedvem most jópofizni egy olyan emberekkel, aki valószínűleg teljesen lenéz, mert nem érti, hogy nő létére, mi a fenét keresek itt. Kifejezetten jót fog rajta mulatni és egyáltalán nem fogja úgy érezni, hogy néha még egy pasit is simán megverek, tehát, hogy jó erőben vagyok. Ezt egészen addig nem fogja érzékelni, ameddig nem történik meg az első tesiórai látogatása. Ott majd szépen meglátja, hogy én is simán tudok ötven férfi fekvőt nyomni egy perc alatt. Én idejárok lassan tíz éve, egyetlen egy nagyobb szünettel, ami a depresszióm miatt volt, szóval még az sem önszántamból történt. Alig várom már, hogy azt a fanyar mosolyát letöröljem a képéről. Nem is ismerem még, soha nem is láttam, mégis tudom, hogy hogyan fog reagálni. Annyi hozzá hasonló férfit oktattam már ki. Tudom, hogy nagyon csekély a női katonák száma, de akkor is, kérem! Befordulok a folyosóra, ahol már ott áll egy férfi. Mivel még életemben nem láttam, gyorsan kinyitom a mappát és lecsekkolom. A képen egész helyesnek tűnik, lehet, hogy mégiscsak kedvelni fogom, bár ő nem hiszem, hogy valaha fog. Egy férfi sosem tudja elviselni, ha a nő jobb nála egyes dolgokban. Összecsukom a mappát és egész közel sétálok hozzá. Katonaállásba vágom magam, majd halkan szólalok meg, nem annyira kedvesen:
- Tamássy Edvárd?

~Tanár úr, kérem!

- Horváth Lili ezredes, uram!
Természetesen a tisztelet az, amit én a legjobban megkövetelek. Én katona vagyok, ráadásul ezredes, ő pedig egy kezdő tanár, aki bár nem néz ki húsznál többnek, azért idősebb nálam és ezért muszáj magáznom. Szerintem egyébként, mivel kezdő, most még élvezi, hogy tanár úrnak szólítják, meg hogy mindenki magázza. Aztán majd nagyon meg fogja unni. De legalább nem pedofil, amit onnan szűrtem le, hogy egy olyan helyre adta be a jelentkezését, a gyakornoki állásra, ahol alig van lány, sőt, igazából én vagyok szinte az egyetlen rendes lány, a többiek csak megszállottságból vannak itt, vagy családi nyomás miatt, velem ellentétben, hiszen én, ha "nagy" leszek is katona akarok lenni. Hat éves korom óta tanulok itt, tehát jövőre lesz 10 éve. Hihetetlen, hogy így elment már az idő. Edvárdra néztem és aztán meg a mappára. Gyorsolvasó vagyok, pillanatok alatt elolvastam az infót róla és anélkül tettem, hogy olyan nagyon rosszul jött volna ki, tehát, hogy ő látta volna. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem várták, mert igazából nagyon is várták, csak éppen nem én és ha mondjuk vették volna a fáradtságot, hogy szólnak már tegnap, akkor nyilvánvalóan nem jöttem volna felkészületlenül. Szerintem ez egyáltalán nem gáz, mert nem hiszem, hogy tanítani fog. Én már a nagyon haladó csoportban vagyok, mivel sok ideje vagyok itt. Ha minden igaz, akkor ő azokat fogja tanítani, akik nem olyan fittek és sportosak, mint én. Halványan mosolyodva pislogok rá párat, majd hirtelen felhangzik a becsengő. Itt, a katonaiskolában a csengő, egy rendes csengő megkongatása, nem pedig valami hangszóró. Mi katonák vagyunk, nem hülye, teljesen egészségtelenül élő modern gyerekek. Az utolsó órának a kezdetét jelezték, merthogy nálunk hét óránál nincs több, ugyanis délután kezdődnek az extra foglalkozások, amim nekem ma nincs. Egyébként én is járok, de én tornára, lánytornára. Mondanom sem kell, hogy mennyire tolongunk az órán. A tanár felteszi a következő kérdését és én mélyen a szemébe nézek. Az első benyomás a legfontosabb. Azt akarom, hogy jó véleménnyel legyen az iskoláról, az emberekről, rólam, de azt is akarom, hogy úgy legyen jó véleménnyel, hogy közben nem néz le. Engem egész életemben ez az iskola készít fel, itt nőttem gyakorlatilag fel. Nem tűrőm azt, ha valaki megkérdőjelezi a tekintélyemet és a hozzáértésemet. A tisztelet a legfontosabb. Köhentek egyet, majd halkan teszem fel a kérdésemet:
- Az egész iskolát látni kívánja?
Remélem, hogy nem, mert szeretnék végre kijutni az épületből és elkezdeni készülődni az estére. Természetesen ezt azért mégsem közölhetem vele, de nagyon örülnék neki, ha csak azt szeretné látni, ami neki a legfontosabb. Az épület maga, olyan, mint egy labirintus, nagy az esélye, hogy eltéved, főleg, ha még rendesen körbe sem vezetem. Önzőség, tudom jól, de most mit tegyek? A fiúkkal már napokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy átugrunk a kocsmába egyet iszogatni, csak úgy kell csinálnunk, hogy ne legyen feltűnő. Ezért most mégsem mondhatom neki azt, hogy bocsi, de programom van, ezért nem nagyon érek rá. Meg az igazgatónak sem mondhattam, tehát erről ennyit. Az élethez kell egy kis mázli is, ezt az egyik legjobb barátnőmtől tanultam. Reméljük, hogy ma éppen szerencsés napom van. Ha nem, akkor meg a körbevezetés után, meghívatom magamat egy italra. Úgyis olyan édes mosolya van és szerintem ő is jobban megszeretné ismerni az iskolát.