Bejövő hívás: Ev < 3

Az ágyon toltam a facebookot, a laptopomról, miközben a tévét néztem és pezsgőt iszogattam. Szeretek Andi néninél élni, a fiúkkal együtt, mert nem korlátoz. Egyébként is érezte, hogy ez a pezsgő jár nekem. Ezen a héten ugyanis megvolt az első rendes hetem a gimnáziumban. Vegyes érzelmekkel sétáltam ki pénteken, volt, ami nagyon bejött, például egyes tanárok jófejsége, de volt, ami annyira nem, például Rebeka, az egyik osztálytársam nem túl szép első mondatai hozzám. Persze, ez csak a kezdet, de akkor is meg kell ünnepelnem valahogy. Így hát, gáz vagy nem gáz, pénteken, este, nem csinálok semmi mást, csak Megasztárt nézek, pezsgőzők és facebookozok, ami azt jelenti, hogy punnyadok. Lehet, hogy ez szánalmas, de még mindig nem érzem úgy, hogy képes lennék arra, hogy csak szimplán elmenjek bulizni. Romina is mondta már nekem, meg egy másik osztálytársam, Fruzsi el elhívott egy buliba, de én nemet mondtam, azt hiszem, hogy ez még nem túl jó ötlet. Szépen lassan szokok vissza az életbe, nem pedig rögtön. A nagynéném ma este valami finomat süt, de még mindig azon dolgozik. Amikor valamit nem tud, akkor Evet hívja, hogy segítsen neki. Imádom, hogy az unokatesóm ilyen csodálatos dolgokat tud csinálni, ez számomra hihetetlen. Éppen nekiállnék egy videónak, ami elvileg vicces és az egyik ismerősöm rakta ki, amikor megcsörren mellettem a telefon. Mielőtt felvenném, lehalkítom a tvt. Ev az, biztosan valami fontos lehet, mert bár sokat beszélünk telefonon, esténkét annyira nem hív, mostanság meg főleg nem, mert sokat edz és hulla fáradt. Remélem, hogy nem azért hív, hogy milyen kedvem van, mert akkor tuti, hogy lerakom.
- Szia drága, na mizujs?

Bejövő hívás: Ev < 3

Szeretem azt, hogy ilyen toleráns, hogy tőle nem azt kapom, hogy miért változtattam életmódot és miért nem élem a régi életem, ennyi idő eltelte után. Nem azért hívott ma sem fel, hogy zaklasson, hanem azért, hogy elterelje a gondolataimat, mert szeret és jót akar nekem. Számomra ez egy teljesen fura dolog, mert nagyon kevés olyan ember van, aki szeret. Én pedig tényleg nagyon kevés embert szeretek viszont. Ev azok közé tartozik, akiket örökké szereti fogok. Nagy szerencsém van, hogy az élet nekem adta őt. Nem tudom, hogy néha mire mennék nélküle, valószínűleg nem állnám meg olyan jól a helyem a világban. Mint katonát, engem is felkészítettek minden eshetőségre, de a lélek dolgainak megoldását nem tanították meg nekem. A tekintetemet a laptopra helyezem, jött egy új értesítőm. Már éppen ráklikkelnék a kis jelre, amikor recsegést és ropogást hallok.
- Ev, ott vagy? Ev?
Nem esem kétségbe, mert hamar válaszol. Nem reagálok rá, mert az ilyesmi előfordul, és hiszek neki, tudom, hogy kemény hete van. De ilyen a versenyzők élete, nem? Ev profi abban, amit csinál, nagyon nagy tehetsége van hozzá, vétek lennie otthon dekkolnia, amikor az energiáját olyasvalamiben is levezetheti, amit még élvez is és amiért elismerik. Kezemet az érintőre rakom, ami ugye a laptop egere, és megnézem az értesítőmet, miközben válaszolok a kérdésére. Szerencsére tapintatos, de ezt már akkor éreztem, amikor felvettem a telefont. Halványan mosolyodom el és szólalok meg, magabiztosan, mint mindig:
- Elég fura. Nem ehhez szoktam hozzá, de egyébként, nem olyan rossz. Nem érzem még az osztálytársaimat a legjobb barátaimnak, de majd lehet, hogy az is eljön. Na és neked milyen heted volt?

Bejövő hívás: Ev < 3

- De hát te is szereted az osztályod, nem...?
Félve kérdezem, miközben visszajelölök valakinek facen, aki bejelölt, azt hiszem, hogy ezt a srácot a katonaságból ismerem, szerintem egy évvel fiatalabb nálam. Az valahogy olyan törvényszerű, hogy a fiatalabbak bejelölik az idősebbeket, ha egy iskolába járnak vagy jártak. Nekem biztosan van vagy 200 ismerősöm, akik alattam járnak és csal látásból ismerem őket. A tvre is odanézek egy picikét, csak azért, hogy úgy csináljak, mint aki azt is nézi, de épp reklám van, azt pedig az emberek kilencvenkilenc százaléka utálja. Inkább visszahelyezem a tekintetem a laptopom képernyőjére és lecsekkolom ezt a srácot. Természetesen nem feledkezem meg Evről sem, akivel most éppen telefonon próbálok kommunikálni. Érzem a hangján, hogy kicsit szét van esve és rohadt fáradt, de nagyon értékelem, hogy még annyi ereje volt, hogy felhívjon, ez igazi unokatesós cselekedet.
- Egy hétig? Jézus, én nap mint nap fellépek...
Nem vagyok függő, ezt tisztázzuk itt és most. Csak az ember manapság ott értesül mindenről és sokkal könnyebb ott elolvasni a dolgokat, mint személyesen megkérdezni. Sajnos ez lett a világból. A katonaságban a wifi mindig le volt kódolva mi azonban állandóan azon ügyködtünk, hogy hogyan tudnánk megszerezni a számot. Ameddig én ott voltam, ez nem jött össze. Egyik kezemből a másikba rakom a telefont, de rögtön a fülemhez is tapasztom, nem akarok lemaradni a drágáról. A szabad kezemmel pedig az ágy mellett található pezsgőt fogom meg és gyorsan meghúzom, majd visszarakom. Milyen színjátszóról dumál nekem? Én meg a színjátszás...? Hát ez jó vicc.
- Ev, hát nem ismersz eléggé? Szerinted tényleg szakköre fogok járni?