A szavak elfogynak a fájdalomnak vége szakad. Örömteli mosoly özön, s még is arcról könnyek csordogálnak. És, hogy mi történt? Egy kislány meglátta a napvilágot. 1993 nyarának vége felé járunk, pontosan augusztus 10-én. Nah, de ki az a lány? Én...egy nemtervezett jövevény. Még is, szeretettel fogadtak. Egy nagy család. De valami hiányzik, egy anya. Születésem után anyám nem vett karjai közé. Mindenki örült, ő pedig csak feküdt mozdulatlan. Belehalt. Egy új élet kezdetét vette, s egy másik elszállt. Igazságtalanság. Miért kellett így lennie? Gyenge volt és fiatal, én voltam a veszte. Különös dolog, az ember azt várná, hogy ezek után ne bánjanak vele szeretettel még is bátran jelenthetem ki az én családom a világon a legösszetartóbb. Pici voltam. Apám nem tudta mit kellene tennie velem. Anyát látta bennem, ezért nem volt szíve árvaházba adni. Nagyszüleim segítségére siettek és együtt felneveltek. Minden jóban részesítettek. Apának jól fizető állása volt, nagyiék pedig dajkáltak. Ahogy elértem azt a kort, hogy általános iskolába mehessek még egy halál rontott ajtósul a Nagy családra.
Emlékszem. Eső volt, a fákat tövestül csavarta a vad szél. Az ég pedig mintha leakart volna szakadni. Kocsiban ültem hátul, apám vezetett. És megtörtént a baj. Karamboloztunk. És az is miattam volt. Megkértem, hogy adjon cukorkát, de elejtettem. És ő lehajolt, hogy felvegye ám jött egy kamion, a kocsikerék a nedves aszfalton megcsúszott és összeütközött a két jármű. Apám a helyszínen meghalt, míg engem időben kórházba tudtak vinni a mentősök.
Ennél nagyobb sokk nem érheti az embert szerintem. Mindkét szülőm miattam távozott az élők sorából, vagy legalábbis így gondoltam. Nagyszüleimen kívül másom nem maradt. Ettől a naptól fogva megnémultam. Nem szóltam senkihez, keveset ettem, zárkózott lettem. Vehettek-mondhattak bármit én csak egy képet szorongattam aprócska kezeim közt. Apa és anya közös képét. Néztem a semmibe, kék csillámló szemeimből patakként zúdultak elő a krokodilkönnyek.
Teltek az évek. És én csak folytattam az önpusztítást. Nem bírtam iskolába se járni, így magántanuló lettem. Ám a tanárnők nem bírták ki mellettem. Egyszerűen idegesek lettek attól, hogy nem szólok semmit, csak nézek előre.
(meg is értem) Végül mikor már 13 éves voltam jött egy olyan nevelő, ki átélt hasonló sokkot. Nagyszüleim végre bizakodni kezdtek, hogy van remény, helyre fogok rázódni. Így is lett. Az a nő adta az én feloldozásom. Nem tudom miért, nem tudom hogy csinálta de így volt. Eltüntette a láthatatlan lakatot ajkaimról, s a belül kavargó érzelmeket a felszínre hozta. Megnyíltam. Kommunikálni kezdtem. Helyre állt a rend. Olyan lettem mint bármely más velem egykorú. Megnyíltam, nevettem. Annak a nőnek köszönhetek mindent. Nagyszüleim hosszas tanakodás után megkérték a hölgyet költözzön hozzánk, hisz remek hatással volt rám. Beleegyezett. Az volt életem egyik legboldogabb napja, mikor segítettem neki felcipekedni a bőröndöket. Ő lett a bizalmasom, a barátom a lelki társam, noh meg a dadám. Tovább teltek az évek. 15 születésnapomra csodálatos ajándékkal drukkoltak elő hárman. Fényképezőgépet kaptam. Bár még akkor nem nagyon éreztem késztetést arra, hogy fotózzak utólag visszagondolva ennél jobbat nem is tehettek volna velem. Az a gépezet lett a második társam. Az életem értelme. A fényképek energiával árasztanak el, boldogsággal töltik meg "össze vart" szívemet. Talán mióta fotózom lettem teljesen normális. Akkor érett meg az, hogy rendes iskolába járhassak. Papáék olyan gimnáziumot kerestem, ami számomra a legmegfelelőbb választás. Szent Johanna Gimnázium. Már a neve is varázslatos. 16 évesen már oda is jártam, hamar megkedveltem a helyet. Barátokra tettem szert, de sosem meséltem nekik a családomról. Ők csak azt tudják, hogy egy gazdag lány vagyok, s abban a tévhitben élnek csodálatos az életem. Valamilyen szinten az, de feltenném a kérdést, boldog az kinek van pénze, de szülei nem? Mert ez az, amit nem lehet pénzért megvásárolni sajnos.....