le coeur de la mer


...Catherine le Mierre

Minden kislány nagy álma...
Ott állni a Nagy Ő oldalán, habos-babos fehér ruhában és mosolyogva elrebegni egy igent mindenki füle hallatára, majd csókot váltani és a pódiumról lelépve a családod és szeretteid gyűrűjébe veszve könnyezni, szorítva kedvesed ujjait, mert ezzel is tudatod a világgal, hogy ti immár egymáséi vagytok, egy egész két fele - a ti legszebb ajándékotok a szerelmetek, s ez nevetve vidul minden problémán, amit a szürke hétköznapok elétek vethetnek. Kislányként azonban még nincsenek szürke hétköznapok mikor az esküvődről fantáziálsz. Csak az a nagy, csodálatos pillanat, ami összeköt Vele, ami megpecsételi az életedet...

Az én álmom már egész fiatalkorom óta a következőképp festett: ott állok én, gyönyörű fehér ruhában, ami természetesen a legújabb divat szerint készült, lehetőleg több híres tervező munkáját viselve magamon, akár együtt is - tökéletes esküvőt akartam egész kicsi korom óta! A fátyol a legfinomabb selyemből, a harisnyatartót kézicsipke szegélyezze, a cipő a legjobb milánói mester műhelyéből, és mindenütt hófehér virágok, orchideák, de persze igényes elrendezésben, nem pedig csak úgy a szélrózsa minden irányában! És legyenek ott rengetegen, nagyjából olyan háromszáz-négyszázan, mindenki megfelelő öltözékben, a sajtó néhány embere - mivel a vőlegényem egészen biztosan befolyásos férfi, nem pedig holmi niemand könyvtáros! Majd miután egy csodás templomban kimondjuk a boldogító igent egy fergeteges és nagyszabású lakodalom keretei közt hagyományos módon, mégsem egyszerűen megvendégeljük minden családtagunkat, aki eljött. Igen, ez így tökéletes, másként nem is történhetne.
Az esküvői fényképünk sokáig virít majd a Times címoldalán. Aki csak ránéz szinte a sajátjának érezheti a boldogságunkat. Egy fiatalember lehengerlő félmosolyával, sötét öltönyben, ahogy nagyon finoman magához húzza újdonsült kis feleségét - sosem gondoltam volna, hogy egy napon "kis feleség"-nek fogom titulálni magam, még ha pusztán csak az elmebeli párbeszédben is.
Ami azt illeti, azon a képzeletbeli képen már most úgy festek, mintha mindig is Christian oldalára szánt volna a Sors. Micsoda véletlenek folytán akadtunk mi egymásba! Az élet nem igazán volt szűkmarkú, ami a bonyodalmakat illeti. De ez nem is baj, hiszen a történetünk így kerek és egész.


Most, a kanapén ülve döbbenek csak rá, hogy a húgom esküvői fotóját bámulom már percek óta. A nappaliban tökéletes a csend. Szinte már megtévesztő. Mintha senki nem élne itt rajtam kívül, vagy én is csupán betértem volna egy ismeretlen házba, hogy egy fényképet nézzek magamba süllyedve, egészen addig míg rám nem esteledik a bútorok kihalt némasága közt. Némaság. Reménytelen üresség. Igen, furcsállom is, hogy Christian még nem ért haza. Percek lettek volna vagy talán már egy fél nap is eltelt? Röstellem bevallani, de nem igazán figyeltem oda arra, amit mond - lefoglalt, hogy jövendőbeli anyósommal ellenkezzek, aki ismét fitymálja a kollekciómat, akinek nem tetszik a ruhám, aki csak úgy hiszi, ő a világ közepe, mert a kicsi fia megházasodik.

Házasság.
Megint itt tartunk. A húgom, Rose egy éve ment férjhez, és már anya. Van egy gyönyörű kislánya, Márta. Bizony, magyar nevet kapott, mivel az apukája törzsgökeres magyar - szakács.
Én a házasság terén sem értem utol soha a húgomat, bár az én vőlegényem francia üzletember. Nonszensz. A szüleink jobban örülnének, ha életművészhez mennék, vagy valami magyar asztaloshoz... a vőlegényem ki nem állhatják.
Én pedig ki nem állhatom az anyósomat. Mégis elviselem, mosolyogva. Ezt várnám a szüleimtől is, az viszont esélytelen...
És van még itt valami...

Tekintetem bágyadtan siklik az ölemben tartott apró, hosszúkás kütyüre, aminek testén két vonal kúszik fenyegetően felfelé. Alatta hónapjelzés.
Terhes vagyok. És nem tudja senki.