- Hé, asszony. Halloooooooood? - nyugi Kinga meg tudod figyelni. Csak zárd ki. Ne figyelj rá. Már direkt csinálja, direkt idegesít fel... Koncentrálj csak arra, mit is kell csinálnod. Van így is elég dolgod, de ha valaki minden másodpercben a hátadat ütögeti a toll végével, egyszerűen nem tudsz figyelni. Miért nem képes normális lenni? Legalább csak ma, így is ideges vagyok, hisz Catherine ma "rendelt be", hogy megnézzük, hogy áll rajtam a kollekciója. Erre még ez a barom se tudd békén hagyni?!
- Mi van?! - fordultam hátra hozzá idegbeteg módjára, és kikaptam a kezéből íz írószert. Legalább azt hittem, hogy a hangulatom miatt kissé vissza vesz a pofátlanságából, de nem. Két másodpercig csak bámult rám, majd elvigyorodott és megvonta a vállát.
- Semmi - mély levegő be, majd ki. És újra. Egészen addig míg meg nem nyugodok. Nem értem mi a vicces ebbe. Ennyire szeret játszani az idegeimmel? Vagy ha ez egy olcsó módja a figyelemfelkeltésnek, talán felfoghatná, hogy nem jó az időzítés. Azzal, hogy barátom van még nem áll meg az élet - ugyan olyan elfoglalt ember vagyok mint ezelőtt, sőt sűrűbb programmal. Zsolti miért nem tudja megérteni, hogy van mikor egyszerűen nem vágyok a társaságára? Mármint ez nem pontosan így van - arra nem vágyok, hogy miatta elcsússzak a dolgaimmal.
Vetek rá egy gyilkos pillantást, mikor épp felhangzik a csengő. Micsoda hatásvadász. Míg a többiek állatok módjára kirohannak az ajtón - csodálkozok, hogy még épségben van - gyors bepakolom a táskám, és már indulok is befelé. Szerencse, hogy ez még csak az első hét, így nem kell hazarohannom ledobnom a tankönyveim, hanem mehetek egyenesen a belvárosba. Kikerülve Renáta fancsali képét. Istenem, már megint világproblémája van? Kár, hogy ma nem érek rá. Bár, holnap biztos nem piheni ki, tehát nem úszom meg a dolgot, hogy újra a lelkére beszéljek. Nagyon örülök neki.
Ahogy kiérek egy pillantást se veszek a kint álló társaságra, csak ellépek mellettük. Tudom illene elbúcsúznom Zsoltitól, mint rendes barátnő, de kérlek. Mióta vagyunk mi átlagosak? Ha akar valamit felhív. Első kézből egy bocsánatot, hogy a mai napomat megint pokollá tette a folytonos piszkálásával. Addig pedig ne is számítson rá, hogy én odamegyek hozzá!
Hála a jó istennek, Cath nem lakik messze. csak egy kerület, amit ilyen időbe szívesen legyalogolok, meg amúgy is rám fér az edzés. Alig fél óra alatt elértem a meseszép házakból álló utcára, és kezdtem el keresni a kitűzött célpontot. Péntek lévéna többiek biztos mind bandáznak Zsoltiék garázsába, én viszont modellkedni jöttem. Ami önmagába elég ellentmondásos, mert nem igazán vagyok oda ha az anorexiásnak tűnő nők, mindenféle cuccba flangálnak kifutón. De tudom, hogy Cath kollekciója más, és mivel már magam láttam a ruhákat nyugodt szívvel mentem bele. Mert ő pont azt a stílust képviseli amit én is előnybe részesítek. Hogy visszafogottan, és lehetünk ízlésesek és feltűnőek. Néha napján pedig merészek is.
Mikor megpillantom a házat, kissé ledöbbenek. Mit ne mondjak, azért az építészek ki tettek magukért. Olyan hatalmas minden, és szinte árulkodik róla, hogy a tulajnak van pénz a zsebébe. Nem is kevés.
Odalépek a kapuhoz, majd hosszan megnyomom a csengőt, mire alig a második csengés után egy monoton hang szól bele a kaputelefonba. Közelebb hajolok, megköszörülöm a torkom, majd határozott hangon így szólok;
- Szatmáry Kinga vagyok, és a ruhapróbára jöttem Miss le Mierre-hez.

El nem tudom mondani, milyen elképesztően ideges vagyok. Akárhányszor kiabálok rá Pierre-re, ő mindig nyugodtan tűri, pedig lassan már tizenharmadszor rohanok belé és közlöm, hogy ferde a nyakkendője, hogy ne piros tollal írjon a paksamétáimra… pedig máskor az sem érdekelne, ha csillámporos pink tollat használna. Idegességem oka tehát pusztán egyetlen egy dolognak tudható be, amire lassan két éve készülök ádázul, s ami mégis széthullani látszik. Na, de kezdjük az elején.
Világ életemben tervező akartam lenni. Számomra a divat az önkifejezés egyik legtermészetesebb megnyilvánulása, ami ráadásul másoknak is képes örömet szerezni, nem valami önző időpocsékolás, amibe idővel beleunsz. Nem. A divat művészet, mentsvár és… csoda. Igen, maga a csoda. Mikor úgy döntöttem, a nagy nevek nyomába lépek még csak egészen apró gyerek voltam, járni is alig tudtam, de imádtam édesanyám estélyi ruháit, melyeket a lehető legtöbbször és a lehető legváltozatosabban viselt, minden adandó alkalommal. Mindig arról álmodoztam, egy napon olyan leszek, mint ő. Sudár, gyönyörű, sötét szemekkel és igéző arccal… aki után megfordulnak a férfiak. Minden szerénytelenség nélkül állíthatom, jobban nem is sikerülhetett volna – hiszen Chris nem véletlenül választott épp engem a meg annyi nőt tartalmazó háreméből. Vagy talán épp ez volt az oka? Mert én sosem voltam háremhölgy, mindig a saját életemet jártam, sosem függtem senkitől, aki „szexrabszolgát” akart volna belőlem csinálni. Sosem hagytam magam. Meg is lett az eredménye…

– Mon D’ieu, Pierre! Mit csinálsz már megint? Mondtam, hogy a kék ruhászsákokat a fehér fogasra akasszátok fel, így is késésben vagyok. – rivallok rá Pierre ismét, mikor a lépcsőn leérve a nem elhanyagolható méretű nappaliban megpillantom a kék ruhászsákok garmadát a zöld állványon. A helyzet szinte válságos. A ruháim felét későn hozták meg, a kamionsofőr mindenféle nevetséges dugóra panaszkodott, meg valami defektről, de kit érdekel ez, mikor a ruháimról van szó?! Ezek egyedi darabok, kézi csipkével, pontos varrással, mellékelt szabásmintákkal, ruhászsákokban, letisztázva, előkészítve a lányoknak, akik hajlandóak bemutatni őket nagyközönség előtt.
Magyarországon valóban szépek a lányok. Én mégis tökéletesre mentem – mint mindig – ezért a szülőhazámból is béreltem néhányat. Na jó, ez furán hangozhat, viszont a modellek nem lepődnek meg, ha ilyen szavakat használnak. Ők nem tárgyak, hanem történetesen jól megfizetett profik. Meg néhány magyar leányzó, akik a magból kerültek ki. A tökéletesnél nem lehet alább adni, egy ilyen fontos projektnél.
– Bocsánat, máris szólok a többieknek, hogy rendezzék át… Fleur, Maria, Charlotte!
Persze a lányok már jönnek is. Ilyen nagy a ház, nem árt a személyzet, pláne olyan létfontosságú esetekben, mint egy ruhapróba. Az én ruhapróbám, kérem szépen! Tehát semmi nem sülhet el rosszabbul a vártnál.

Pierre és a szobalányok neki állnak a zsákok átrendezéséhez, közben pedig szép sorjában megérkeznek az este díszvendégei, vagyis a párizsi bagázs. Elképesztő. Egyikük talán még nálam is fiatalabb, pedig én is csupán huszonhárom éves vagyok. A nevüket sem tudom teljesen, ők viszont azonnal ráröppennek a zsákokra, miközben az aszisztenseim – egy csomó tehetséges középiskolás – neki látnak az igazításnak. A mai nap először vagyok kénytelen elismerni, milyen remek munkát végzett Pierre. A lányokat ő kérette, a fizetést ő intézi… nem is tudom, hova lennék nélküle. És egyébként… valaki szalonnát süt. Egészen határozottan érzem az illatát, ahogy betör a nyitott tolóajtón, és körbelengi a nappaliban dúló divat-káoszt. Utálom ezt. A modellek 90%-a már az aromától is hízik, én pedig azonnal megkívánok valami hasonlót… mondjuk oldalast. Egész életemben vegetáriánus voltam, most pedig elepedek egy oldalasért! Teljesen megőrjít ez a másállapot. Az meg pláne, hogy Christiannek még mindig nem akaródzott szólni róla. Egyszerűen… nem tudom elképzelni apának. Pedig hamarosan eljön az ideje, mikor nem halogathatom tovább. Látszani fog. Hivatalos lesz. A szülei pedig ide fognak jönni a bemutatómra… egek!

Mélázásomból végül a kapucsengő hangja riaszt fel, majd Pierre, ahogy bejelent egy Szatmáry Kingát. Remek! Épp őrá van szükségem!
– D’accourd. Maria, faites entrer mon invité. – adom ki az utasítást, majd elégedetten végig nézek a kibontakozó zavaros jeleneten. A lányok, akiket személyesen nem is ismerek, vagy csak alig, most a nappaliban állnak, zsámolyon, ruhákkal bíbelődve, csupa fecsegés az egész… mint egy hatalmas, nyüzsgő világ. A világ, amit én terveztem.
Maria semmivel össze nem téveszthető lépteire figyelek fel először, majd meg is pillantom Kinga arcát. Semmit sem változott, mióta láttam – talán csak a haja nőtt meg jobban. A lépcső utolsó fokáról sietek elé, megőrizve méltóságomat, majd melegen átölelem.
– Úgy örülök, hogy látlak! – suttogom a hajába mosolyogva, majd elhúzódom tőle, és tekintetem három fekete zsákra ugrik, amiken a „Szatmáry K.” címke áll. Direkt neki tetettem félre hármat, köztük az egyik kedvencemet, hogy legyen miből válogatnia, mielőtt a sakáltanya elszabadul.
– Mesélj, mi történt veled, mióta nem láttalak! – kérem lelkes mosollyal, majd a három zsák felé intek. – Azokat neked tettem félre. Remélem, tetszeni fognak. És most… – intek egy Kati nevű lánynak, akit Pierre szerzett valahonnan a feladatra egy képzőművészeti iskolából, hogy kövessen minket, majd kérdés nélkül elindulok fel a lépcsőn, a Kati nevű lány pedig engedelmesen hozza a zsákokat.

A hálószobánk felé veszem az irányt, mivel az emeleti szobákat tekintve annak vannak a legnagyobb ablakai, oda jut a legtöbb fény. Ám miután belépünk nem csukom be az ajtót, azonnal Kati felé fordulok, aki úgy pislog rám, mintha én találtam volna ki a szépség fogalmát. Jó kislány, így még sokra viheti.
– Köszönöm. – vetek hálás mosolyt a fiatal lányra, majd kitessékelem a folyosóra, és be is csukom mögötte a bejáratot. Végre kettesben maradunk Kingával.
– A Te ruhádat, bármelyiket választod is, én fogom rád igazítani. Bocsáss meg, hogy nem kínáltalak frissítővel, de csengess nyugodtan, ha megszomjazol. Pierre odalent kézben tart mindent. – sorolom elégedett arccal kitárva a teraszajtót, amin át fényes, kora őszi napfény ömlik be. Éteri a nyugalom, bár hallom a lentről felszűrődő zajokat. Nem is baj, bár Pierre-re az életemet is rábíznám.
– Most pedig: válassz. És mesélj, mert van néhány fajsúlyos megbeszélni valónk.





OUTFIT

Igazából, mindig is kedveltem Cath társaságát. Főleg, hogy példaképkánt tekintettem rá. Ő mindent elért amire én vágyok, és a jellemük annyira hasonlít, hogy akaratlanul is vágyok rá, hogy ilyen legyek pár év múlva. Erős. Határozott. Elismert.
Persze nem a divatszakmába helyezkednék el, hiszen az sose vonzott annyira mint mondjuk, hogy segítsek azoknak akik megérdemlik. Nem hiába vagyok elhivatott önkéntes, tanulok rendesen, és járok szakkörről szakköre, hogy fejlesszem magam. Nem félek attól, hogy felvesznek e az egyetemre, hiszen évfolyamelsőként természetes - viszont attól, hogy hol kezdem majd el a jövőmet igen is rettegek. Hiszen ez nagy döntés, sőt hatalmas. és azon kívül, hogy annyi ág van ami érdekel, aminek a kutatásába örömet lelnék, még mindig itt van a másik dolog is amire figyelnem kell; Zsolti.
Fogalmam sincs, milyen hatással lesz ránk, ha nem belföldi iskolát választok. Mert az a helyzet, hogy Párizsba van egy nagyszerű iskola ahonnan már felkerestek, és ösztöndíjat is ajánlottak. Jelenleg még várnak a döntésemre, ahogy én is várok arra, hogy sikerüljön lerendeznem magamnak a dolgokat. Akármennyire is fontos nekem a tanulás, a bebiztosított jövő még is csak egy szerelmes lány vagyok, akibe azért motoszkál a dolog, hogy mindent feladjon egy fiúért. Csak, hogy ezt a hangot elnyomom. Jó mélyen magamba, ahol senki nem ismerheti fel a segélykiáltásait...
Meglepetten pislogok az előttem álló nőre, és halványan kierőltettek egy mosolyt. Az első benyomás sokat tesz, és nem mintha annyira érdekelne az ilyen, de ez most nem az én "királyságom". A gimibe adhatom önmagam, de itt úgy kell beszélnem, felelnem ahogy azt elvárják. Majd ha Cath-el kettesbe maradunk, természetesen levedlem ezt az undorító szomszédlányos aktust. Úgy is csak az első ruhapróbára vagyok hajlandó így előadni magam. Na meg a színjátszóra is remek gyakorlási lehetőség.
- Fáradjon beljebb - tárja ki előttem az ajtót, majd követem befelé a hihetetlenül hatalmas házba, ahol szinte minden bútor milliárdokat ér. Azért az én családom se szűkölködik anyagi gondokkal, de ez itt... Lélegzetelállító. Ahogy a csilláron megtörik a fény, és minden szinte úszik a csillogásba. Egyszer majd nekem is ilyenem lesz. Csak várjátok ki!
A nappaliba lépve, úgy érzem mintha egy méhkaptárba találnám magam; körülöttem fogasok, szorgoskodó modellek, ruhák itt, ruhák ott, középen pedig Catherine áll, irányítva ezt az egész felfordulást. Ahogy észrevesz, rögtön felém veszi az irányt, majd szoros ölelésbe részesít. Eléggé elszoktam hozzá, hogy valaki is ilyen közeli érintésbe kerüljön velem - persze Zsoltit kivéve... - viszont a mivel senkit nem nevezek nyíltan a barátnőmnek, nem igen van részen csak egy sima baráti ölelésbe. Viszont furcsán jól esett - így visszaöleltem.
Figyelem ahogy levesz három zsákot a fogasról, de nincs bennem semmi kétség, hisz bízok az ízlésébe. Ahogy elindulok egy félreesőbb részre, lassan megered a nyelvem;
- Hát, most kezdem az utolsó évem a Szent Johannába. Az előző többnyire zökkenőmentes volt, összejöttem egy sráccal, önkéntes futó voltam egy maratonon, és megnyertem a jelmezversenyt is. Mint mindig. - mosolygok rá magabiztosan, miközben belépek a szobába, ahol a kilátás pompásnak bizonyul. Ezért is imádom a dombtetőkön lévő házakat, ahol úgy érzed mintha az emberek felett állnál. Mindkét értelemben.
Míg Cath megszemléli a tájat, én a ruhákhoz lépek, és lehúzom az elsőről a cipzárt. Szemem elé egy igazán elegáns, ám fiatalos szerelés tárul; sötétlila selyemblúz, rövid rojtokkal, és szűkebb ceruzaszoknyával. Nem épp egy olyan darab amit az ember egy iskolai napra vesz fel - inkább a felnőtté válást szimbolizálja. Pont az amire nekem most rettentően szükségem van.
- Nos, épp az egyetemek közt válogatok. Elég sok helyre beadtam a jelentkezést már most, hogy biztos legyen a dolog, de egyszerűen néha azt se tudom akarok e továbbtanulni. Vagyis akarni akarok, csak... biztos készen állok én erre? érted mire gondolok nem? - kicsit furcsán érzem magam, hogy úgy csacsogok mint egy hormonzavaros tinilány miközben magamra húzom a ruhát. Nem vagyok egy szégyenlős fajta, és amúgy is nincs mit szégyenlem magamon. Cathbe pedig megbízok.
- Nos, milyen? - lépek ki mellé a teraszra, körbeforogva a fekete magassarkúmba, és a nyakamba lógó többfonalas nyaklánc összekoccan. Mintha egy sokkal, de sokkal érettebb, sé idősebb Kingát látnék a magam helyébe. Olyan aki majd jövőre szeretnék lenni. Felelősségteljes, okos és nem utolsó sorba gyönyörű. Ebbe a ruhába pedig igazi nőnek érzem magam.
Szett