Anya alig volt 19 amikor felvették a bécsi egyetemre, és a reptéren találkozott Apával, aki addigra már a 25-öt töltötte. Nem volt az az első látásra szerelem, de valahogy mégiscsak egymás mellé rendelte őket a sors, mert 3 évre rá, már jegyben jártak. A kommunikáció ugyan érdekesen zajlott köztük, hisz Anya magyar volt és tanulta csak a németet, apa pedig osztrák, de kitartóan vett magyar órákat, így mindketten anyanyelvükön beszéltek, és megértették a másikat. Így lettem én is kétnyelvű baba.
Hideg, decemberi napon születtem, pont a két ünnep, Karácsony és Szent Miklós napja között. A szüleim 2 éve voltak ekkor már házasok, apa jól keresett, a VIA-nál dolgozott pilótaként, így anya otthon tudott maradni velem. Így ugyan nem sokra emlékszem, de biztos, hogy jó dolgom volt. Volt egy kutyánk, Izzie. Na Ő élénk emlék, már akkor is imádtam az állatokat.
Aztán amikor óvodába mentem, anya továbbra is otthon volt velem, de néha elfelejtett időben értem jönni az oviba, és egyre többször láttam veszekedni őket. Apa nagyon keveset volt itthon, hiszen folyton repülnie kellett,de amikor pedig azon kivételes napok egyike volt, amikor én még nem aludtam, amikor ő hazaért, mindig játszottunk. Pacisat, dobált, lementünk a parkba galambot etetni, és művésznőnek hívott, mert imádtam táncolni. Nagyon szerettem vele lenni, talán mert annyira ritka alkalom volt. Az egyik ilyen alkalom volt, amikor épp egy padon ültünk a bécsi parkban, hogy azt mondta, elválnak. Nem értettem. Ki érti ezt 5 évesen...Aztán kicsit bővebben kifejtette, hogy már nem annyira szeretik egymást, és anyának problémái vannak, ezért most mi ketten elköltözünk egy másik helyre, ahol majd apa kevesebbet fog dolgozni, és van egy hatalmas tó, sok kisgyerek, és egy egész nagy táncterem, ahol kedvemre balettozhatok. Ez kicsit megnyugtatott akkor, és könnyes búcsút vettem a következő héten minden kis barátnémtól az oviban, minden galambtól a parkban és persze anyától, aki utoljára szorosan magához ölelt, de apának már csak egy puszit sem adott. Nem értettem, de kíváncsi voltam. Kíváncsibb az új városra, mintsem fel tudtam volna fogni a helyzet súlyát.
Így költöztem Gmundenbe, ami tényleg olyan volt, ahogy az elképzeltem. Apa aránylag sokat volt otthon, és délutánonként néha én is mentem vele "dolgozni" a reptérre. Gyönyörű hely volt az, és szebbnél-szebb sárkányrepülők, vitorlázórepülők, An-2-esek, miegymás voltak ott, és lassan kezdtem elbizonytalanodni, hogy mégsem állatorvos, hanem pilóta leszek. De azt hiszem 10 évesen ez még nem volt mérvadó. A barátokkal minden rendben volt, nem hiányzott anya sem. Nem tudom miért nem, de egyszerűen tökéletesnek éreztem az életemet.
A másik nagy változás 15 évesen következett be. Tinédzserkor, bulik, pasik, mondhatni elég sablonosra sikerült ez az esztendő, de ekkor vettem meg az első komolyabb fényképezőgépemet. A balettot már rég abbahagytam, és eltökélt vágyam volt művészfotóssá cseperedni, de őszintén szólva nem volt bennem semmi olyan mély érzés, amit ki kellett volna fejezzek. Még mindig hobbim volt kijárni a reptérre, beleszerettem a repülésbe és az ottaniakba,már a második családom volt a pilóták, a büfésnénik és a többiek. Egészen 6 éves korom óta ismertek, és tényleg majdnem annyira féltettek és szerettek mint apa. Csak egyre kevésbé volt üzemeltetve a reptér, kevesebbet dolgoztak, és apa úgy döntött, visszamegyünk Bécsbe. Második búcsú, és úgy éreztem a fél életemet hagytam mos ott. De muszáj volt. Apa nem ráncigálna feleslegesen egyik helyről a másikra. A kocsiban hozta fel aztán újra az "anya miért nincs velünk" témát. Én eddig sosem kérdeztem, nem akartam bolygatni, de most tényleg kíváncsivá tett, és mindent elmesélt. Nem biztos, hogy akartam tudni, de így legalább tisztán látom a dolgokat már, és azt, hogy az esetek többségével ellentétben miért ítéltek apának. Azt kérdezte haragszom-e rá. Nem. Nem ő tehetett az egészről. Ő csak egy jobb életet akart Nekem.
Bécs. Ismételten Bécs. És sosem viselt meg a búcsúzás, csak rá pár hétre kezdtem el minden ok nélkül zokogni, hogy hiányoznak. Mindenki azt mondogatta, hogy míg nem kezdődik el a gimnázium, kössem le magam valamivel, ismerkedjek, és így legálisan járhattam el hajnalig bulizni, ismerkedés címszó alatt. Apa megint alig volt itthon, mert ismét a nemzetközi légitársaságnál vezetett böhömnagy gépeket...

Kedves Norina!

Egy osztrák nálunk... Hát, érdekes kis előtörténettel álltál nekünk elő, bár sajnos semmit nem tudtunk meg arról, mi is történt veled a Szent Johannába. Remélem a jövőben ezt rendesen bepótolod.

Elfogadva!

A foglalások után ne felejtsd kitölteni a profilodat sem!