- Ricsiiiii – kiáltottam, és a hátára ugrottam. Rajzszakkör volt, és mint mindig, most is megvárt, hogy együtt menjünk haza, és megsétáltassuk Adam Lambertet… mármint a kutyát. Annyit nőtt már, meg annyit eszik, anyu ki van akadva, hogy minek tömöm annyit, de mindig éhes, nem tehetek róla, én meg sajnálom, és hát ne éhezzen, megetetem, és tádáá… kövér Adam Lambert.
- Mehetünk? – nézett rám Ricsi, én bólintottam, nyomtam egy puszit a vállára – igen, csak addig érek fel – és összekulcsoltam a kezünket. Minden percben, mikor vele vagyok, repkedni tudnék, ami azért elég érdekes lenne, tekintve, hogy szinte mindig együtt vagyunk. Hát hogy nézne már ki, hogy ő sétál, én meg repkedek össze-vissza. Az osztályban is néznének, főleg Kardos…na mindegy, nem repdesek, pedig az milyen jó lenne.
Kiértünk a Járműig, és felkaptam a bukósisakom. Olyan kis cuki, meg kell zabálni, és direkt nekem lett csináltatva. Felültem a robogóra, és átöleltem Ricsi derekát, majd percek múlva már otthon is voltunk. Már nem féltem ezen a kétkerekű csodamicsodán, egészen megszoktam, bár néha adott ki olyan fura hangokat, amitől erősebben szorítottam szegény szerelmem, de ettől függetlenül szerettem ezen utazni. Mikor hazaértünk berohantam a lakásba, és már vettem is elő a pórázt, mikor feltűnt valami. Nem volt kirakva a kajám a mikró elé, nem szólt a tv, és öt szempár pislogott rám a nappaliból.
- Virág, édesem, gyere egy percre, valamit meg kell beszélnünk. Apád mondani szeretne valamit. – nem tetszett anyu hangja. Sosem szerettem, ha így beszélt, utoljára akkor volt ilyen, mikor bejelentették, hogy elválnak. És miért van itt a nagyi? És egyáltalán… miért ül a nappalban az egész család. Nem értettem, de azét szép lassan bementem, és kicsit félve lehuppantam az egyik fotelbe velük szembe. Hallottam az ajtó csukódását, úgyhogy Ricsi is bejött, legalább nem vár kint a hidegben, de remélem, nem fog sokkot kapni attól, ahogy most reagálni fogok. Mert tuti, hogy kiakadok, előre érzem. Apu vett egy mély levegőt, és belekezdett azon a hangsúlyon, amitől mindig is féltem.
-Kincsem, szeretnénk kiköltözni Franciaországba, és arra gondoltunk anyáddal, hogy járhatnál ott iskolába ebben az évben. Persze ehhez az kell, hogy átiratkozz a testvériskolátokba, ami ezekkel a jegyekkel nem lesz épp könnyű, úgyhogy légy szíves kezdjél el javítani, mert három hónap múlva mennénk. – és mindent olyan természetesen közölték velem, mintha csak azt mesélnék, mennyi a villanyszámla. Pislogtam rájuk értetlenül, majd Ricsire, majd megint anyáékra, várva, hogy elröhögjék magukat, de csak nem akarták.
- Ti… ti most csak vicceltek velem, ugye? – kérdeztem kétségbeesetten, de mikor egyikőjük sem nevette el magát, sőt még a fejüket is megrázták, könnyek gyűltek a szemembe. – Nem tehetitek ezt velem! Itt van az életem, itt van mindenki, akit szeretek! Nem is tudok franciául, mihez kezdenék ott? Anyu… mondj már valamit! – néztem rá, de csak rázta a fejét. Hátrálni kezdtem, majd kirohantam a szobából, ki a házból, és futni kezdtem. Nem láttam merre, csak a hangot hallottam magam mögül, ahogy a nevemet kiabálja. Megtorpantam, és lerogytam a földre. Mikor Ricsi mellém ért, szorosan átölelt, de most valahogy még ez sem segített. Nem mehetek el… itt kell maradnom. Letöröltem az arcomról a könnyeket.
- Nem fogom engedni, hogy elvigyenek. Meggyőzőm őket. Nekem nincs ott helyem, itt van a helyem, melletted, Reni mellett és a többiek mellett. – néztem rá, és halványan elmosolyodtam. Felálltam, leporoltam magam, és szorosan hozzábújtam. És akkor, ott a karjai közt úgy éreztem sikerülhet rávennem a szüleimet. Sikerülnie kell!