Szóval most magamról kéne mesélni…hát kezdjünk neki. Nem volt túl kellemes gyerekkorom. Mint olvashattátok az apukám önygilkos lett mikor 12 éves voltam. Az előtt a nap előtt minden csupa jó volt. Megvolt mindenem…szerető család, barátok, rengeteg játék. Az a nap is úgy indult, mint a többi. Reggel anya keltett egy puszival. Apa már a konyhában itta a reggeli kávéját. Mikor fölkeltem ő is egy puszit nyomott a homlokomra és kedvesen jó reggelt kívánt, miközbe már készítette a kakaómat. Nagy boldogan elkészültem, majd apa bevitt az iskolába kocsival. Kiszálltam a kocsiból, elköszöntem apától és elindultam a kapu felé. A bejáratban még egyszer visszaintettem apunak, aki még midnig ott állt a kocsi mellett. Így visszagondolva kicsit furán viselkedett, de azt akkor nem vettem észre…sajnos. Nem gondoltam volna hogy akkor fogom utoljára látni az apámat, élve. Mikor vége lett a sulinak rohantam ki a kapunk mert kaptam egy ötöst matekból. Azonnal el akartam újságolni a szüleimnek de nem volt senki az iskola előtt. Pedig mindig jött értem valaki, kivéve most. Gondoltam biztos közbejött valami, így elindultam haza egyedül. Szerencsére nem laktunk messze a sulitól. 10 perc alatt hazaértem. Bementem az ajtón és sírást hallottam a nagyszobából. Levettem a cipőmet, leraktam az iskolatáskámat és bementem a szobába. Anya volt ott. Ült a fotelben és sírt. Apa sehol. Kezdtem aggódni. Odasiettem anyához és megkérdeztem mi történt. Könnyes szemekkel rám nézett, majd szorosan megölelt. Nem kérdezte meg hogy jöttem haza, mi történt a suliba. Éreztem, hogy valami baj történt. De micsoda? És hol van apa? Ugye nem vele történt valami?
-Hol van apa?-kérdeztem remegő hangon. Anya nem válaszolt, csak egyre jobban sírt. Végül megszólalt. Alig jött ki hang a torkán.
-Apád…öngyilkos lett. Meghalt.-tört ki belőle. Nem bírtam felfogni amit mondott. Meghalt? Ez most komoly? Nem ez nem lehet. Próbáltam csipkedni magma…reméltem, hogy ez csak egy rémálom. De nem az volt. Anya, miután kissé elállt a sírása elmesélte mi történt. Agydaganatot állapítottak meg nála. Még csak kezdődő volt, de ezt nem lehet túlélni. Csak apa tudott a betegségről. Nem akarta, hogy aggódjunk érte. Egyre rosszabbul lett, majd arra szánta magát, hogy nem szenved tovább, inkább véget vet az életének. Benyugtatózta magát, és a kanapén meghalt. Anya talált rá. Holtan. Ezt egyszerűen nem lehet fölfogni. Kitört belőlem a zokogás. Kiabáltam apa után. Pánikroham tort rám. Csak üvöltöttem. Anya egyre jobban sírt. Én meg kikelve magamból apáért kiabáltam. Végül mentőt kellett hívni hozzám. Bevittek és egy hétig a pszihiátrián feküdtem. Nem szóltam senkihez. Anyával is csak pár szót váltottam. Ő se volt jobban,de ő már felnőtt. Ő könnyebben kezelte ezt (már ha lehet ezt könnyen kezelni). Egy hét után kiengedtek a kórházból. A lakás kihalt volt. Apa cuccai ugyanúgy voltak, ahogy ő otthagyta őket. Itt hagyott minket. Örökre. Elment…és el se köszönt. Kihagytam fél évet az iskolából. Mikor visszamentem midnenki olyan furan viselkedett velem. Nem akartak barátkozni. Pedig próbáltam. Hallották, hogy apámmal mi történt. Biztos azt hitték, hogy én is hajlamos vagyok az ilyenre. Pedig nem. Így lettem flegma és bunkó. Már akikkel. A mai napig beszélgetek apámmal. Nem tudom hallja-e vagy nem, de mindig elmesélem mi történt velem, miért vagyok szomorú vagy boldog. Tudom, hogy még minidg itt van velem. Nem látom, és nem hallom, de érzem. Sose fog elhagyni. Szeretlek apa!