6 évesen
Kedvem lett volna megfogni a kezét és elfutni vele a világ végére. Ő a legjobb barátom, legalábbis azt hiszem. Anyukám azt mondta, hogy a legjobb barátok szeretik egymást, de az a szeretet nem egyenlő a szerelemmel. Tehát, akkor mi legjobb barátok vagyunk. Kedvesen mosolyodtam el, miközben felhúztam a csizmámat. A lányok engem nem kedvelnek túlságosan, de legalább van olyan fiú, aki igen. Egy nap, majd amikor igazi katonák leszünk, visszafogunk erre emlékezni és nevetve fogjuk felidézni, hogy mennyit segítettünk egymásnak. Máté megfogta a kezemet és felsegített a a földről. Mosolyogva méregetett és én tudtam, hogy nem fog itt hagyni egyedül. Sőt, azt is éreztem, hogy az egész iskolában ő lesz a legjobb barátom. Neki majd mindent elmondhatok és tudom, hogy meg fog hallgatni. Máté elindult, én meg követtem őt vissza, a laktanyára.

12 évesen
A pszichiáter ismét rám nézett. Nekem nem volt mondanivalóm neki. Ismét feltette az idegesítő kérdését, de én nem néztem rá, az asztalt piszkáltam. Utálom ezt az embert. Szerintem direkt arra képezték ki, hogy idegesítsen. Annyira irritál a nézése. Azt hiszi, hogy tényleg elmebeteg vagyok és ezért teljesen lekezel. Lehet, hogy tizenkét éves vagyok, de én többet éltem át, mint ő a negyven évével és ebben biztos vagyok. Igen, tudom, hogy a szüleim meghaltak, sőt, azt is tudom, hogy ők ölték meg saját magukat és rám nem is gondoltak. Igen, ez egy picit szar érzés, de már jól vagyok, sikerült ezt feldolgoznom, mikor érti végre meg? Szerintem engem soha senki nem fog megérteni. Én katona vagyok, nekem nem szabad picsognom ilyen kis hülyeségek miatt. Nekem folytatnom kell a küldetésemet és hihetetlen, hogy ezek az emberek ebben éppen megakadályoznak. A hajamat kezdtem el piszkálni és gonosz mosollyal az arcomon pillantottam a dokira.

13 évesen
Szeretem a nagynénémet és szeretem a fiúkat. Örülök, hogy hozzájuk kerültem és ő lett a gyámom, nem pedig apám családjából valaki más. Mosolyogva pillantottam Marcira majd Ricsire. Ők ketten az unokatestvéreim és ezért nem lesz nehéz megszokniuk, hogy velük élek. Mindig is közel álltunk egymáshoz és most még jobban összefogunk szokni. Én egyébként szeretem a gyerekeket, de csak azokat a gyerekeket, akiket meg lehet szelídíteni. Vannak elmebeteg, hülye gézengúzok is, akiket utálok. Manapság már nekik az a menő, ha mindenkinek beszólogatnak és azt hiszik, hogy ettől nagyobbak lesznek. Nos, ha lehet, akkor ők kerüljenek. A táskámat megfogom és elindulok felfele a lépcső. Mindig is szerettem ezt a házat és remélem, hogy a szoba, amit kapok, külön fürdőt tartalmaz és lesz egy kis hely a ruháimnak is, mert a katonai iskola laktanyáján soha nem lehetett saját gardróbom.

16 évesen
Figyeltem az embereket magam körül. Mindenki feketében álldogált és vagy engem vagy Erik szüleit nézte. Nem tudtam nem sírni, hiába is határoztam el otthon, egyszerűen képtelen voltam rá. Az emberek nem szóltak hozzám, csak rám néztek, aztán meg mentek tovább. Mindenféle fontos ember is itt volt, és ez nem véletlen, hiszen Erik is katona volt, ráadásul egy igen magas rangú, tehát, sejthető volt, hogy ez lesz. Én csak ültem ott a széken és bámultam a tömegbe. Hamarosan elkezdődik feltálalni az ételeket és ez még rosszabb lesz, mint a templomban volt, hiszen ez a tor. Elvileg azért vagyunk itt, hogy gyászoljunk, de ehelyett, mindenki a kaját akarja és egyesek majd éhen halnak. Ha ez a kis rendezvény nem lesz tökéletes, akkor a szülei össze fognak még jobban roppanni. Még sosem éreztem magam ennyire meggyötörtnek. Soha nem többé nem fogok szeretni. Soha többé nem fogok magamhoz engedi senkit sem.