Kellett volna a sorstól, egy büdös nagy pofon!
Ami akkorát csattan az arcomon,
Hogy eszembe sem jut, hogy melyik a rossz út,
Valami kéz, ami visszahúz…
De nem volt senki, aki példát mutatott volna…

Árva vagyok… a kutyának sem kellek, miért is akarnám, hogy a helyes utat kövessem. Loptam, csaltam, hazudtam, hajlandó voltam bárkit megütni, ha megbántott vagy rosszat mondott a szüleimről.
Igen, a szüleim, a véreim, akik úgy döntöttek, lemondanak rólam. Fiatalok voltak, a pillanatnak éltek, nem törődtek semmivel sem, ahogy azzal sem, hogy anyám, Bíborka terhes lett. Mindössze 18 évesek voltak, valóban fiatalok, de nekem ennyi idősen volt már felelősségtudatom. Nekik sajnos nem, így amikor felsírtam a soproni Erzsébet kórház szülészeti osztályán, anyám rám sem nézett, azonnal tovább adott a nővérnek.
A kórházból nem sokkal azután, hogy megszülettem, árvaházba kerültem. Sokan szerettek volna örökbe fogadni, valamiért azonban egy pár sem bizonyult megfelelő családnak számomra. Ott ragadtam és a gondozók neveztek el. A Berkovits vezetéknevet az igazgatótól kaptam, míg a Kincsőt azért, mert akkoriban én voltam az egyetlen kislány. Igazi kincs voltam az árvaház életében. A második nevem Bíborka, emlékezve az anyámra, de sosem használom, sőt ha tehetném, akkor kitöröltetném az anyakönyvi kivonatomból.
Egész kiskorom óta fiúk vettek körül, sokszor vertek meg, sokszor bújtam sírva a nevelőkhöz, de visszagondolva, ezek a srácok voltak azok, akik megtanítottak arra, hogy igenis védjem meg magam, álljak ki az igazamért, ha úgy érzem, valaki készül elnyomni.
Törékeny kislány voltam, könnyű volt elgyepálni, de idővel megedződtem annyira, hogy én voltam a kisebbek „védőszentje”, pártfogója. Sosem szerettem, ha bántják őket. Én is voltam kicsi, tudom milyen érzés egyedül lenni, kiszolgáltatva a mocskos idősebbnek.
Az iskola sosem érdekelt igazán, ugyanakkor imádtam írni és olvasni. Rengeteg regényem porosodik valahol az albérletem pincéjében, amit általában a szomszéd néni, Annuska néni olvas. Nem tudja, hogy én írtam őket, teljesen oda van értük.
Ugyan az iskola nem volt a kedvenc helyem és inkább jártam mellé a fiúkkal, mégis elvégeztem az általánost, majd felvettek a Széchenyi István Gimnáziumba. Azt hiszem… ezekben az időkben kezdtem lecsúszni és tapasztaltam meg az élet sötét oldalát.
Ittam, drogoztam – bár azt elég ritkán tettem – és pasiztam. A tanulásra való hajlamom a nullára redukálódott. Voltak álmaim, mint minden tinédzser lánynak, de ahogy a szüleim, én is csak a mának éltem. Bele sem gondoltam, hogy akár a szüleim sorsára juthatok.
Egészen addig, amíg egy nap arra nem eszméltem, hogy terhes vagyok. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy kitől vagy egyáltalán hogyan történhetett ez meg. Ott álltam az otthonban, a tükör előtt állva és néztem magamat a benne. Nem hittem volna, hogy ez velem is megtörténhet és mégis bekövetkezett.
16 éves voltam, ijedt és összezavarodott kislány, aki arra a döntésre jutott, hogy megszüli gyerekét. Kilenc, gyötrelmes hónap után világra hoztam a legszebb kisfiút a világon… Zalánt. De a boldogságom nem tartott örökké. Az otthon nem tudott volna még egy szájat megetetni, így Zalán szerető családra talált az ország túl végén. Minden hónapban kapok róla képeket. A legutolsó kép az első iskolai napján készült. Szélesen vigyorgott a fényképezőgépnek, két foga is kiesett. A pénztárcámban tartom, ahol minden nap a kezem ügyébe kerül.
Most 23 éves vagyok. Elvégeztem a gimit estin még Sopronban és csak úgy, minden terv nélkül Pestre költöztem. Egy apró albérletben lakom másodmagammal, bár a lakótársam elég visszahúzódó személyiség. Akkor találkozunk, ha együtt eszünk vagy épp elállom az útját a keskeny folyosón.
Egy ismeretlen újságnál dolgozom, kávét készítek, fénymásolok és takarítok, hétvégente pedig pultos vagyok egy menő szórakozó helyen. Kell a két állás, máskülönben nem tudnék megélni.
A fiam Zalán nem ismer, nem tudja, hogy örökbe fogadták, de sosem terveztem, hogy beállítok az életébe és követelem tőle a szeretetet. Én sem tudnám szeretni a szüleimet, ha egyszer csak betoppannának az unalmas nem mondhatom életembe.

Nem kell hogy azt hidd: én bármit, bárhol megkapok!
10 éve próbálok, ugyan az lenni,
De megváltozott a világ, én is megváltoztam: ENNYI!