Már lassan fél éve élek Németországban, de eszeveszett honvágy gyötör. Nem csak a haverjaim hiányoznak, hanem a régi házunk, a régi suli és még Sziszi is. Hónapok óta nem hívtam, nem írtam neki. Annyiszor emeltem fel a tollat és a telefont, de sosem tudtam volna miről is mesélhetnénk neki.
Hirtelen jött a szüleim munkaváltása és igazából fel sem fogtam, hogy elhagyjuk az országot, csak mikor már arra került a sor, hogy búcsúzkodnom kellett. A haverok roppant jó fejek voltak, kaptam egy búcsú bulit is, sosem felejtem el őket, meg a hülye fejüket. Ahogy Sziszit sem. Nehezen ment az elválás, sajnáltam is, hogy menni kellett, de muszáj volt. Hiába próbáltam meggyőzni a szüleimet, hogy engem hagyjanak itthon, tudok magamra vigyázni, süket fülekre talált a „nyavalygáson.
Fogalmam sem volt, kivel beszélhetnék. Sziszinek nem mertem elmondani, hogy elköltözöm az országból, pedig ő a legjobb barátom. Vagyis, azt hiszem már csak volt, mert hónapok óta nem kerestem. Biztos kiábrándult az unokabátyából.
Szóval nem volt más választásom, egyetlen és örök cimborámat, Márton testvért hívtam fel és rendeltem hozzám. Egy keddi napon történt az eszmecsere, még a költözés előtt három nappal.
Épp a gép előtt ültem, régi képeket nézegettem haverokról, osztálytársakról, Szisziről, amikor az ajtóm kivágódott és berobogott Marci pajtás. Levetette magát az ágyamra, eligazgatta a feje alatt a párnákat, majd hozzám vágott egyet jelezvén, hogy megérkezett.
-Te tuskó, megjöttem. Igazán örülhetnél. – Vágott hozzám még egyet, majd hangosan kurjongatni kezdett, hogy mekkora egy farok vagyok. Néha az agyamra megy, de nála jobban talán csak Sziszi ismer, neki pedig mégsem beszélhetek arról, hogy elköltözöm. Majd amikor már összeáll a fejemben, hogyan is adom elő neki.
-Tudod, hogy szívem csak érted repes, te idióta. – Vigyorodtam el és kikapcsoltam a gépet. Leültem az ágyam szélére, tisztes távolságra a cimborámtól. Ki tudja, milyen kmény dolog lapul még a zsebében, amit hozzám dobhat. Egyszer mérgében a fejemhez vágta a mobilját. Ultra kemény mutatvány volt, én nem röhögtem rajta akkor, mint ő.
-Tisztában vagyok vele, ne nyálaskodj itt nekem. Mond, mi bajod van. Azon kívül, hogy itt hagysz. Azt még nem bocsájtottam meg neked. – Biggyesztette le az alsó ajkát és felült az ágyban.
-Fejezd már be, tök komoly a téma, te meg itt bunkózol. Muszáj valakivel beszélnem róla, mert megzakkanok. – Húztam fel a lábaimat és vártam, hogy Marci vajon mikor röhög fel hangosan. Meglepődtem, mert rám nézett, megveregette a vállam és ajkán bárgyú vigyorral megszólalt.
-Nyomd öreg, hallgatlak. – Dőlt vissza az ágyra és miután elkényelmesedett, intett a kezével, hogy belekezdhetek, figyel rám. Tőle ez fantasztikus gesztus volt azok után, hogy a múltkor egy órán át hallgattam a szövegelését, majd ezek után én is ki akartam fejteni a véleményemet, de azt már nem hallgatta végig.
-Fogalmam sincs, mit mondjak Sziszinek. Vagyis, tudom mit mondjak neki, de hogy tálaljam? Mondjam meg tök lazán, vagy kerteljek és rizsázzak össze vissza? – Néztem fel rá, mert eddig a farmerommal babráltam. De kár volt, mert ez a baromarcú Marci, fogta magát és bealudt. Próbálok magamtól érzelgős lenni, tanácsot kérni tőle, erre ez az állat elalszik. Annyira gyűlölöm ezért. Mindig ezt csinálja, de ha róla van szó, figyelnem kell és minden hülyeséget végig kell hallgatnom.
Dühösen vágtam be magam mögött az ajtót és trappoltam le a lépcsőn. Anyám már nagyjából mindent bepakolt a dobozokba és elégedetten ült a kanapén, amikor elzúgtam mellette, kocsikulcsot szorongatva a kezemben.
-Barna, tudnál segíteni? – Szólt utánam, de mintha meg sem hallottam volna a hozzám intézett kérdését, úgy mentem előre. – Kováts Barnabás Bende, gyere ide fiam és tedd le a formás segged a kanapéra. – Visszafordultam, anyám mérgesen nézett rám, mutatóujja lefelé mutatott a kanapéra.
Nagyot sóhajtottam és engedtem. Unottan dobtam le magam mellé. Anyám arcán szelídség ült, nagy szemekkel fürkészte az arcom és ajkán mosoly bújkált.
-Mi a baj édesem? Idegesnek tűnsz… – Harapott alsó ajkába és beletúrt barna tincseimbe. Lehunytam a szemem az érintésétől és a düh, ami Marci miatt munkálkodott bensőmben, pillanatok alatt elszállt.
-Ez az átok Marci az oka. Próbálom vele megbeszélni a dolgaimat, de nem tudom. – Mosolyodtam el és anyám kezét az ölébe fektettem.
-Ha lány van az ügyben, akkor jól figyelj… – Kezdte anyám, de beléfojtottam a szót.
-Ne kezd el anya, kérlek, ne beszélgessünk a női ügyeimről. – Horkantam fel és könyökeimet a térdemre támasztottam, ujjaimat összefűztem és úgy néztem fel anyám kedves arcára.
-Csitulj már egy kicsit csacsi fiam. A lányok szeretik a szavakat. Mond el neki, mit érzel. Írd le, énekeld el, tetováltasd magadra. – Magyarázott teljes beleéléssel és amikor a tetoválás szónál felkaptam a fejem, összehúzta szemöldökét. -Meg ne próbáld…
-Eszembe se jutott, csak egy tetkóm van, egyelőre bőven elég. – Vigyorogtam rá, mint a tejbetök és állásba löktem magam. - Kössz anya, de most már mennem kell. Ha ez a kretén felébredt, mond meg neki, hogy a bisztróban leszek a többiekkel. – Adtam egy lágy csókot a feje búbjára, zsebre vágtam a kocsikulcsot és kisurrantam a hátsó ajtón, hogy még az utolsó napokat legalább a haverjaim között töltsem.
A kocsiba ülve pötyögtem egy sms-t kedvenc unokahúgomnak és a mobilt az anyósülésre hajítva elhajtottam a bisztró felé. Az agyam száz fele járt, de mindig ugyanoda találtam vissza. Sziszihez…
Nos, elég nehezen adtam a tudtára, hogy elköltözöm, hebegtem habogtam össze vissza, de valahogy csak sikerült.
Emlékszem minden szóra, minden érintésre, de legyen elég az, hogy én véstem őket az emlékezetembe. Nem beszélek róla senkinek sem...