NOT ALWAYS LIKE THIS

IT'S A TERRIBLE WEAKNESS IN MY NATURE, IN MY BLOOD

Nem vagy teljesen normális Szilvia! – szakadt fel újra és újra az erőszakosan elnyomott gondolat bennem, amely akaratosan akart a felszínre kerülni, így remegésre késztette egész testemet. Ennyi elég volt, hogy eszembe jusson az a néhány hét, ami alatt romba döntöttem mindent magam körül. Egy perc alatt idéztem fel magamban a Bastiennel folytatott kapcsolatomat, majd állítottam párhuzamba a Barnabás és köztem folyó esettel. Egyik helyzet sem volt könnyebb, mint a másik. Mind a kettőnek a kivitelezése nehézségekbe ütközött, melyekre nem volt megfelelő a szentimentális mottó: a szerelem mind a kettő. De az, hogy egy ennyire lehetetlen szerelmi háromszög csúcsán álltam, csak még zaklatottabbá tette a történteket, és porrá zúzta az érzéseimet.
Gyomrom görcsbe rándult, fojtogattak a történtek emlékei, és ahogy rátettem kezemet az kormánykerékre, éreztem, hogy szememből kibuggyan néhány könnycsepp és elhagyva menedéküket, végigcsorognak puha bőrömön, hogy aztán halálukat leljék ölembe potyogva. Farmerom anyaga gyarlón magába szívta a cseppeket. Nem kérdezett, hogy miért jutottak oda, nem volt ideje, s neki csupán annyi volt a dolga, hogy felejtessen. Miért nem volt igaz ez a felállás az emberi kapcsolatokra is?! Miért nem tették lehetővé a különböző mentalitások, hogy ha hibázunk, csak átlépjük a határvonalat, és újabb életbe csöppenjünk, ahol tiszta lappal indulhatunk a boldogság felé. Ahol velünk élnek az emlékeink, de senki nem vesz róluk tudomást. Ahol nem kínoznak fájdalmas, elmúlt tényekkel az egy környezetben élők, csak megértően néznek rád minden alkalommal, mikor látják rajtad, hogy elmerültél a múltadban, s amint jobban érzed magad, máris azon vannak, hogy jobb perceket biztosíthassanak neked és ne kelljen újabb csalódás birtokosává válnod. S csak én kérdezném magamtól, hogy miért kell bilincsbe verve tengődnöm a kétségbeesés és félelem rögös útján. Hisz ők ilyen szavakat nem ismernének.
Szerencsésnek mondhatják magukat az olyanok, akik még nem voltak annyira döntésképtelenek, mint én. Nem állította őket senki választás elé, ha csak nem arról volt szó, hogy milyen színű hajpántot szeretne kapni a következő születésnapjára. Biztosan nem csak nekem voltak gondjaim, de ebben a percben úgy éreztem, hogy nincs még egy ember a világon, aki meg tudná érteni bánatomat és béklyóként hozzám ragaszkodó keserűségemet. Ezért nem hívtam fel Ádámot sem, hogy elmeséljem neki, hogy mi történt velem. Csak magamra hagyatkoztam, és elhagyatottnak érezni magam könnyebbé vált ezekben a percekben, mint még bármikor ezelőtt.
Nem voltak szavak, amelyek most kifejezhették volna és leírhatták volna zaklatott lelkiállapotomat. Csak a gáz, amit mélyen nyomtam be, mutathatta, hogy mennyire nincs bennem visszatartó erő, s hogy őrült módjára előztem ki az úton haladó autók hosszú, kígyózó sorát. Nem láttam semmit, ami biztos pontként lebegett volna előttem. Magasan átlépve a megengedett sebességhatárokat az autópályán haladtam előre, s a második leágazásnál kanyarodtam csak el. Okozhattam volna balesetet, vagy hozhattam volna bajt magamra azzal, hogy megállás nélkül SMS-eket küldtem Barnabásnak, aki egyikre sem volt hajlandó válaszolni. Talán pár percen belül ezért is untam meg a sikertelen próbálkozást és vágtam neki a hátsó ülésnek a készüléket. Vagy mert befordultam Barnabásék utcájába. A házuk előtt határozottan fékeztem le, majd vágtam be magam mögött a jármű ajtaját. A kapu azonban újabb akadálynak bizonyult. Hosszan nyomtam a csöngőt, attól eltekintve, hogy az idő későre járt, a szomszédok valószínűleg már pihe-puha ágyukban feküdtek, sőt, talán Barnabás szülei is már az igazak álmát aludták. De nem érdekel. Most szidjon le bárki, küldjenek el, úgyis bejutok Barnabáshoz, hogy beszéljek vele. Nem tudnak megállítani. Elrontottam. Én voltam a hibás, de beszélnem kellett vele. Megmagyarázni neki a történteket. Hiszen abban a pillanatban, ahogy fény derült az igazságra, nem volt elég lelkierőm a srác szemeibe nézni, hiszen egy utolsó senkiházinak éreztem magam, aki három embernek tett keresztbe. Szándékosan.
Próbáltam nem mutatni kifelé, hogy mennyi bajom van belül. Könnyedén sikerült is megtévesztenem Barnabás édesanyját, akit máris ott hagytam a kapuban egy gyors üdvözlési ceremónia után. Jártam már náluk párszor, mióta visszajöttem Magyarországra, éppen ezért nem is jelentett problémát, hogy eljussak Barnabás szobájába.
Még mindig dühösen tettem be magam mögött az ajtót, és dőltem is neki, miközben szememmel a szobát fürkésztem. Nem kellett sok, hogy megtaláljam azt a személyt, akiért ideérkeztem. Az ajtó előtt állt, s nem fordult felém. Pedig azt kötve hiszem, hogy nem vette észre, hogy beléptem a szobába. Rögtön szólásra nyitottam ajkaimat, de bántó stílusú szavai, és hogy nem gondoltam át, mit is akarok mondani neki, ha újra egy légtérbe kerültünk, megdermesztettek. Kezemet, amelyet felé nyújtottam, inkább leeresztettem, és mélyen belesüllyesztettem farmar nadrágom hátsó zsebébe.
Kellett pár perc, amíg magamban tudatosítani tudtam, hogy miért vagyok itt. Beszélnem kellett vele. Nem hagyhattam, hogy gondolataira hagyatkozzon. Nem, hogy saját elképzeléseket gyártson, és elkönyvelje magában viselkedésem csalfa okát. Nem tudta, hogy mit miért tettem, de most muszáj volt elmondanom neki. Talán nem is érdekli, azt fogja mondani, hogy nincs köze hozzá, és magyarázkodjak máshol, de saját magamért kell kiöntenem neki a szívem.
- Nincs mentség arra, amit tettem. Megtörtént. Időt kellene adnom neked… - kezdtem bele bizonytalanul, de hangom egyre inkább felélénkült, ahogy a hév magával ragadott. – De ha most hagynék neked időt, hogy gondolkozz, visszamennél Berlinbe. Azt pedig nem akarom. Két évig kellett úgy gondolkoznom, hogy már nem jössz vissza Magyarországa, szörnyű volt, hogy talán semmi nem lesz olyan már, mint régen volt. Nem akarom, hogy újra eltűnj – fakadtam ki, és egyre szorosabban préselődtem neki az ajtónak. Éreztem, hogy derekamba fúródik az ajtó kilincs. De most úgy gondoltam, van ennél nagyobb problémám, mint hogy ilyen apróságokkal foglalkozzak, mint egy hangyányi fájdalom.
- Nem tudod elképzelni, hogy most milyen rosszul érzem magam… - szűrtem fogaim között a szavakat, amilyen halkan csak tudtam. Talán felesleges volt ennyire kiadnom magam neki. Nem voltam benne biztos, hogy meg akart érteni. Meg sem érdemeltem volna, ha rendesen szól hozzám. Én is tudtam, hogy nem tudok mit mondani mentség ként. Nem volt rá mentség.
Remegő ajkaim csak magukért beszéltek, s lábaim önkéntelen mozdulatai is. Lassan léptem elé, majd rogytam térdre előtte. Fogalmam nem volt mit kellene mondanom neki. Vagy tennem, de eddigi próbálkozásaimat tekintve lehetetlen volt, hogy megbékítsem. Kezdett elhagyni a remény. Kezemet óvatosan helyeztem térdére, és néztem fel szemeibe.
- Bocsáss meg nekem. Kérlek… nagyon kérlek.

TEMPLATE CODING BY GOLDEN ALBATROSS OF CAUTION

NOT ALWAYS LIKE THIS

IT'S A TERRIBLE WEAKNESS IN MY NATURE, IN MY BLOOD

Viselkedésem szenvtelenül szánalmasra sikerült. Kevés olyan eseményt jegyzett fel a történelem, s vált híressé, mikor a nő térdelt a férfi előtt, s a bocsánatáért könyörgött. Sehová nem jutottak elődeim a múltban, s valószínűleg én is kudarcot fogok vallani, mire befejezem a magyarázkodást. Egy férfi büszkeségét megsértve már nem sok minden van, amivel vissza lehet építeni. Sőt, szinte semmi. Ha megalázza egy másik, vagy éppen valamiben előrébb valónak bizonyul, megsebzi magát, s egy életen át ott fog égni mellkasán a heg. Ezért van rettentően nehéz dolgom. Hiszen ha egy pillanatig sikerülne is elfeledtetnem vele a történteket, ami azért is lehetetlen, mert még túl élénken élnek benne a hallottak, akkor is rövid időn belül elgondolkozna azon, hogy mije volt annak a másiknak, amiért Ő nem volt elég. Nem szabadott volna ezen gondolkoznom, hiszen valóban elkezdtem gondolkodni, mi indította meg bennem a lavinát, hogy Bastiennel közelebbi kapcsolatba kerüljek. Magam előtt tagadni sem tudtam volna a választ, de Barnabásnak semmi esetre sem szándékoztam tovább firtatni ezt a témát. Így is eléggé zaklatott volt, nem kellettem még hozzá én is, a vallomásommal. Ami megtörtént, azon változtatni már úgysem tudtam, azzal pedig csak még nagyobb port kavartam volna, ha fejtegetem a nyilvánvalót. Csak fájt volna. Neki is és nekem is. Viszont a helyzetemen most az sem javított, hogy térdre rogyva vártam „ítéletét” a szoba közepén. Nem kellett látnom magam kívülről ahhoz, hogy tudjam, mennyire elesettnek tetszek a szőnyegen, s fájdalmas arcvonásaim csak még tovább tetézték ezt. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Semmi esetre sem suhantam el a történtek felett, az felháborító lett volna az ő részéről, de nem is tehettem meg, hogy mindent, amit éreztem Bastien iránt, s a motivációt, ami miatt ilyenre vetemedtem megosztom vele. Ez a része nekem lett volna frusztráló és zavarba ejtő. Már most is éppen elég borzalmasan éreztem magam, de talán megérdemeltem. Nem tudtam eldönteni. Pontosan annyira voltak kuszák az érzéseim, a gondolataim, a szavaim, mint amennyire nem tudtam összeszedetten viselkedni.
- Tudom, hogy önző voltam – fakadtam ki egyszerűen, de most tudatosult bennem, hogy valóban egyikükre sem gondoltam, mikor belementem egy újabb kapcsolatba. Annyira hittem magamban. Hittem abban, hogy úgy tudok majd elrendezni magam körül, szükség esetén, hogy azzal senkit nem bántok meg. Hiszen néhányaknak annyira könnyű két életet élniük. Két helyen lenni egyszerre, titkaikat véka alá rejteni, teljesen lezárni azt a részt, amit mással töltenek, s az életük másik felére koncentrálni. Én miért nem tudtam ezt megtenni? Ezek a gondolatok is arra mutattak rá, hogy mennyire telhetetlen teremtés vagyok. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy ezen nem tudtam változtatni. Még Barnabás kedvéért sem. Noha, eddig még nem vágta senki az arcomba, hogy önző vagyok, de én tudtában voltam eme tulajdonságomnak. Csak éppen nem került felszínre manipulatív képességeim mellett. De egyszer mindennek eljön a vége. Annak is, hogy rólam lehulljon a fátyol, és megsebezzem magam, becstelen kis játékommal.
- Nekem sem jó, hogy így történt. Ne hidd már azt, hogy nekem ez profitáló. Megbántam, magamra gondoltam, és most én vagyok, akinek a legjobban fáj. Nem hittem, hogy ennek ilyen kimenetele lehet. Felelőtlen voltam. Gyerekes. De bárhogy próbálnám, már nem tudok rajta változtatni – magyaráztam emeltebb hangszínen, miközben zsebembe mélyesztettem kezeimet, hogy ne kelljen látnia, ahogy összeszorítom apró kézfejeimet és körmeimet mélyen tenyerembe vájom, hogy vissza tudjak térni a valóság küszöbére, és lenyugodjak valamelyest.
– Nem tudom, mit mondhatnék még… - fordítottam el arcomat, és éreztem, hogy selymes tincseim, kiszabadultak a hajgumi erőszakos szorításából, és kínzó lassúsággal arcomba hullottak. Nem akartam közbe vágni, hiszen nem tudtam volna mit felhozni. Valóban kifogytam az ötletekből. Ennyire még soha nem voltam kiborulva. Ennyire még soha nem csúszott ki az irányítás a kezemből. Ennyire nem bántottam még embereket. Ennyire… ennyire még nem voltam számító és hálátlan.
Vártam, hogy tovább bántson. S a negyedét annak a fájdalomnak, amit én okoztam neki, szavak formájában, tőrnek imitálva, megpróbálja visszaszúrni belém. De csalódtam. Hiszen ő csak tényeket közölt. Nem forgatta bennem a markolatig hatolt pengéket, csak futni akart, szabadulni, maga mögött hagyni a több sebből vérzőt. Ez azonban most mindennél jobban fájt. Hogy feleslegesen jöttem ide, csak még inkább letaglózott. Vártam, hogy ez fog történni, de most sokkal jobban fájt, mint gondolataimban. Az üresen tátongó szekrények látványa belém döfte egy újabb lelkiismeret-furdalás hullámát. Tehetetlenül csúsztam combjaim közé, már nem térdeltem. Lábaim remegtek, nem bírtak volna el már túl sokáig. Lassan vezettem végig szemeimet a komódok üresen tátongó fiókjain, majd értem el a hatalmas bőröndig, mely egy karnyújtásnyira állt konokul Barnabás lába mellett. Összetörve szisszentem fel, mintha fizikai fájdalmat okoztak volna nekem, pedig csak belül roppant meg valami.
A továbbiakban, ahogy kérte nem szóltam, végighallgattam. Csendben, tűrve tetteim következményét. Valami azonban mégis elpattant bennem, ahogy azzal gyanúsított meg, hogy másokkal is flörtöltem, vagy netán tovább mentem. Egészen az ágyig. Felháborított a gondolat. – Ne beszélj így velem… nem vagyok egy közönséges kurva. Nem fekszek le lépten-nyomon mindenkivel a környezetemből. Egy eset miatt ne általánosíts. Nem érdemlem meg. Ezt nem… - szűrtem fogaim között, s próbáltam lelassítani kapkodó légzésemet. Lepillantottam kézfejemre, és megláttam csuklómon a tetoválást. Fordítottam egy kicsit kezemen, hogy jobban szemügyre vehessem az aprócska, fekete szív-alakú tetoválást, amit ő csinált.
- Látod ezt? – emeltem fel kezemet, hogy ha nem gondolta volna, mit akarok mutatni neki, láthassa. – Te csináltad. Én is csináltam neked. Ott van a jobb bokád belső felén. Pontosan egymásba illik a körvonal, és a kitöltött alak – lehalkítottam hangomat, ahogy néztem a tetoválást. – Nem csináltál volna nekem ilyet, ha nem szerettél volna, már akkor. Akkor sem voltam más, mint ma. Nem változtam semmit. Ugyan az vagyok, mint voltam tizennégy, tíz, vagy öt évesen. Az érzéseim sem változtak. Én már akkor eldöntöttem, hogy ha visszajössz, Veled akarok majd lenni. Bastien hiba volt. Közbe jött. De ha te itt vagy, más nem érdekel! Én is megbocsájtottam neked, hogy lefeküdtél Kincsemmel. És nem te mondtad el… – magyaráztam egyre gyorsabban, majd inkább elhallgattam, hiszen most nekem nem szabadna vádaskodnom. A legrosszabb, amit tehetek, ha még tovább szítom a tüzet kettőnk közt. Így inkább felpattantam a földről, és mikor azt mondta döntött, gondolkodás nélkül léptem utána, és húztam szét egy gyors mozdulattal a hosszú zipzárt. Szerencsémre nem szorult meg, a szabadulni vágyó ruhák pedig az én oldalamra álltak, és segítettek felnyitni a fedelét. A hatalmas ruhakupac kiömlött az utazó bőröndből, így most már Barnabásnak is könnyebb volt megmozdítania, az én szívemről pedig kő esett le, hogy nyertem még időt magamnak. Magunknak. Elégedetten néztem a ruhákat, és még mielőtt Barnabás egy mozdulattal visszalökhette volna őket átmeneti helyükre, felnyaláboltam egy adagnyit és a szekrényhez lépve belegyömöszöltem, hogy visszacsukhassam a kihúzott fiókot. Mire észbe kaphatott, már ott álltam a szekrény ajtaja előtt, és eszem ágában nem volt arrébb menni. Nem mehetett el.
- Nem mehetsz el Barnabás. Hülyeséget csináltam, de nem hagyhatsz itt. Nekem csak te kellesz. Kérlek… - kiabáltam kétségbeesetten és megmarkoltam a komód két szélét, miközben felnéztem rá. Nem hagyhatott csak így itt. Még akkor sem, ha hibáztam. Nem. Nem. Nem és nem!

TEMPLATE CODING BY GOLDEN ALBATROSS OF CAUTION