A mai remek nap után úgy éreztem, itt az ideje hazasomfordálni. Emóval a nyomomban vágtattunk le a lépcsőn a „járgányhoz”. Intettem Cortezéknek, majd a sisakot fejemre kapva elrobogtunk a suli elől. Miközben Virág szorosan kapaszkodott a derekamba én gondolkodtam. Anya reggel azt mondta, hogy apám beszélni akar velem. Ez több szempontból sem túl jó jel. Hacsak azt vesszük, hogy sohasem csipáztuk egymást, az már elég ok arra, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom, arról nem is beszélve, hogy mióta piercingem és raszta hajam van, alig állunk szóba egymással. Emót kiraktam a házuknál és egy gyors csókkal elköszöntem tőle.
Hazaérve már nyugodtabb voltam. Lazán benyitottam. A néma csend amely fogadott kissé ijesztő volt.
- Gyere csak be fiam! – hangzott fel apám vészjósló hangja. Hatalmas sóhajtások közepette besétáltam a nappaliba és leültem a vele szembe lévő fotelbe. Miközben farkasszemet néztünk, bennem egyre csak nőtt a feszültség.
- A helyzet az, hogy a jegyeid borzalmasak, a viselkedésed velem szemben pedig tűrhetetlen. Amennyiben ez így folytatódik, el kell költöznöd. – a szavak késként hasítottak belém. Először biztos voltam benne, hogy rosszul hallom, amit hallok. Aztán szépen lassan kezdtem felfogni, hogy itt nem babra megy a játék.
- Mivan? – bukott ki belőlem hirtelen. Valójában köpni-nyelni nem tudtam. Ekkor volt az a pillanat, amikor a nappali ajtaja felé fordítottam a fejem és megláttam anyámat. – Te tudtál erről? – szegeztem neki a kérdést. Válasz helyett tenyerébe temette az arcát. Azt hiszem sírt.
- Én döntöttem így. Nem tűröm el, hogy egy ilyen mihaszna ember éljen a lakásomban. Ez az én fiam… - hangzottak el a gúnyos és lesajnáló szavak. Szikrázó szemekkel fordultam apám felé, majd gondolkodás nélkül felpattantam.
- Akkor sem maradnék, ha könyörögnél! Sosem voltál az apám! – hangom a helyzethez képest higgadt és jeges volt. Egyszerűen megfordultam és kisétáltam a házból. Úgy döntöttem végeztem, feladom. Anyám tudott mindenről, de nem tett ellene, és még csak nem is figyelmeztetett. Ahogy kiértem a robogómhoz a sisakot a fejemre tettem. Már épp beindítottam volna, mikor anya sétált ki.
- Figyelj, ne haragudj! Ma reggel mondta nekem is, miután elmentél, nem tudtam szólni. – hadarta kétségbeesetten.
- És telefon nem létezik. Nézd, már mindegy. Elmegyek, majd jövök. – biccentettem egyet, azzal elhajtottam. Ösztönösen Virágékhoz száguldottam, a szó szoros értelmében. Megérkezve bukóval a fejemen csengettem be. Jonathan Davis rohant oda hozzám, én pediga sisakot levéve megsimogattam a fejét. Ahogy Virág megjelent az ajtóban, talán érezte, hogy baj van, talán csak fáradt volt, de egyszerűen odalépett hozzám, lábujjhegyre állt és a nyakamba kapaszkodva átölelt. Azt hiszem ott törtem el, mert bár nem sírtam, arcomat a vállába temettem és én is átöleltem. Nem tudom meddig álltunk ott, mindenesetre eldöntöttem. Valamit tennem kell, különben darabokra fog hullani az életem.