a kísértést úgy győzhetjük le a legkönnyebben, ha engedünk neki.


...Lázár Szilvia Fédra

⊱ akaratos ⊱ makacs ⊱ nagyszájú ⊱ vad ⊱ szeszélyes ⊱ titokzatos ⊱ gyanakvó ⊱ játékos ⊱ kiszámíthatatlan ⊱ ironikus ⊱ független ⊱ manipulatív ⊱ bátor ⊱ magabiztos ⊱ határozott ⊱ tüzes ⊱ szenvedélyes ⊱ bevállalós ⊱ erős ⊱ bájos ⊱ megnyerő ⊱ bosszúálló ⊱ sportos ⊱ harsány ⊱ céltudatos

Az emberek mondanak sok mindent, csak én nem hiszem el, és magasról teszek a véleményükre. Tudom magamról, hogy bájos vagyok, megnyerő, tisztában vagyok az értékeimmel, tudom mennyit érek. Hiszen, aki olyan angyali mosollyal, huncut fénytől ragyogó, mélykék íriszekkel és ezeket megspékelve természetellenesen hosszú szempillákkal rendelkezik, mint én, azt már nem lehet ingyen eladásra bocsájtani. Ha ehhez még megnézzük vékony, törékeny testalkatomat, ami egyáltalán nem garantálja, hogy nem tudom megvédeni magam, mert hidd el, volt már rá példa, hogy előbb járt a kezem, mint a szám, akkor remélem kezd kirajzolódni előtted, hogy miért becsülöm annyira magam.
Ha ruháról van szó, akkor nem viszem túlzásba a dolgokat. Nagyon hangulatfüggő, hogy éppen mit viselek. De egyben azért biztos lehetsz, nem öltöznék be talpig rózsaszínbe, közönséges ruhákba, csak hogy felhívjam magamra a környezet figyelmét. Vannak kirívóbb ruhadarabjaim, de legtöbbször csak otthon próbálom fel őket, hogy barátkozzak a gondolattal, ebben is jól nézhetnék ki. A hétköznapokban minél kényelmesebben öltözök, és mondhatni fiúsan, hiszen a hosszított pólók, melegítő felsők és edzőcipők élveznek előnyt a gardróbomban. Nem vagyok nagy ékszer barát, a sminket pedig egyenesen megvetem. Hajlok a természetességre.

A konyha pultján ülve, mosolyogva lóbáltam a lábamat, miközben egy műanyag edény oldalára ragadt nyers, csokis tésztát kentem ujjamra, hogy aztán számhoz emelve lenyaljam a bőrömre került édesség utolsó cseppjeit is. A sütemény tésztája már öt perce bent ült a sütőben, s vártam, hogy elkészüljön. Tudtam, hogy az még nem most lesz, és türelemmel kell várnom, amíg az összetevők megsülnek és szilárd állagú tésztát tudok majd kivenni a sütőformából, hogy aztán kidíszíthessem.
Percek teltek el, amíg egymagamban ültem a pulton. Halk dúdolásom volt az egyetlen, ami megtörte a nagy csendet a konyhában. Barnabás hangja sem hallatszott be az előszobából, pedig állítólag csak oda ment ki telefonálni. Egyetlen ajtó állt közöttünk, mégsem mertem kinyitni, hogy kihallgassam beszélgetését. Pedig egész biztos nem orrolt volna meg rám, ha kiállok az ajtó mellé, és mosolyogva végignézem, ahogy fel-alá járkálva beszélget a vonal másik végén hevesen magyarázó személlyel. De nem volt erőm leugrani a pultról. Ott tartottak azok a tények, amik megbotránkoztattak az utóbbi hetekben. Amiket nem tudtam elviselni, még sem tudtam úgy alakítani őket, hogy nekem tetszetősök legyenek. Nem tudtam megakadályozni, hogy Barnabás és a családja kiköltözzenek Németországba. Nem marasztalhattam az unokabátyámat csak azért, mert hiányozna. Az ő szülei nem azok a fajták voltak, akik sokat adtak az érzelmekre. Mindent érdek alapon tettek, s mivel érdekük volt, hogy biztosítani tudják fiuk jövőjét külföldön, és hogy jómódú körökbe kerülhessenek be, kényszernek érezték kiköltözni külföldre. Az utóbbi napokban egy kicsit elcsendesült a költözés híre, s fent állt az esélye, hogy újra fellendül Kováts-ék vállalkozása. Bíztam benne. Talán mindenkinél jobban akartam, hogy rendbe jöjjenek, és itt maradjanak Magyarországon. Legtöbbször azonban nem jöttek be kéréseim, és elbuktam megvalósulásuk líneáján. Nem akartam, hogy így legyen. Ezért próbáltam türelmesnek tettetni magam, és úgy ülni tovább a pult szélén, mintha azzal, hogy várok, minden megoldódna, mintha az idő elsimította volna esélyt vesztett reményeim árnyait. Pedig naivitás volt, amit tettem. Tisztában voltam vele, hogy Barnabás éppen az édesanyjával beszél. És már vigyorogva magához ölelt volna, ha jó híreket kapott volna tőle. De a vészjósló csend, ami beszűrődött, nem kecsegtetett semmi jóval. Én még sem akartam erről tudomást venni, és vártam, hogy visszasétálva magához szorít, és azt mondja, hogy itt maradnak és továbbra is együtt fogunk iskolába járni, és szabadidőnk nagy részét a másik társaságában fogjuk eltölteni.
Annyira elmerültem gondolataimban, hogy észre sem vettem, mikor Barnabás felült mellém, és kikapta kezemből a műanyag edényt, hogy a benne maradt csokis masszát ő nyalogathassa ki. Mosolygásra késztetett jelenléte, s szinte minden bajomat elfelejtette velem, még gondterhelt eszmefuttatásomat is ki tudtam verni jelenlétével fejemből. Még ha nem is volt olyan egyszerű.
- Mindjárt kész a tészta. Aztán feldíszíthetjük. Vettem gyertyákat, színes cukorkákat – kezdtem magyarázni, hogy miket kell majd rápakolnunk a születésnapi tortába, s közben felmutattam a mögé helyezett kellékeket. Az egyetlen furcsa dolog az volt, hogy Barnabás nem is figyelt rám, s szavamba vágva kezdte saját mondandóját.
- Anyám lefoglalta a repülőjegyeket, pénteken indulunk… - magyarázta monoton hangon és még véletlenül sem pillantott volna fel rám. Hálásnak kellett volna lennem neki ezért, hiszen a tehetetlenségtől még ajkaim is elnyíltak, s egész esetlenül nézhettem ki, miközben tanácstalanul vártam, hogy folytassa. Mielőtt azonban ténylegesen folytathatta volna, mintha semmit nem hallottam volna folytattam a torta készítésének folyamatát.
- Majd megmutatom, hogy kell kikeverni a vaníliás krémet a tetejére, és aztán ráfújhatod a tejszínhabot is. Én meg majd csak…
- A házunk már csak dobozokból áll, mindennel készen vagyunk… ma tartunk egy vacsorát, ahol elbúcsúzunk a barátoktól, rokonoktól, ismerősöktől…
-… ráteszem azokat a színes gömböcöket, ráállítom marcipánból készült figurát, beleszúrjuk a gyertyákat, ráfújjuk a tejszínhabot…
- Már másodszor akarod rátenni a tejszínhabot… - nézett rám óvatosan, és még egy halvány mosolyt is megengedett magának.
- Tessék? – kaptam rá zavarodott tekintetem, és észre sem vettem, hogy pólómba belekentem csokis kezemet. Most ez volt a legkisebb problémám, azt hiszem.
- Ugye tudod, hogy nagyon hiányozni fogsz? – nyúlt kezem után, majd ahogy összefonta ujjainkat, másik kezével átkarolta vállamat és közelebb vont magához. Hangosan felsóhajtott, és látszott rajta, hogy őt is mennyire megviselték a történtek, s hogy nem tudja mire is kell ezek után számítania.
- Annyira jól ment, hogy figyelmen kívül hagytam a költözéseteket… - motyogtam halkan és hozzábújva Barnabás mellkasához arcomat pólójába fúrtam.
- Ugye itt hagyhatlak? Nem fogsz hülyeséget csinálni, és megvársz…? – hagyott egy kis szünetet kérdése végén, hogy beilleszthessem az oda passzoló mondatrészt. Tudtam, hogy mire céloz. Tudtam, hogy azt szeretné, hogy ha majd egyszer készen állok, vele veszítsem el ártatlanságom és vele intsek búcsút a gyermekéveknek. Gyönyörű elképzelés volt, hogy a gyönyör kapujáig egy olyan srác fog majd vezetni egyszer, akit már óvodás korom óta ismerek, s akiben jobban bízok, mint bárki másban egy élet alatt tudnék összesen. Már annyira régen megbeszéltük, s ő is emlékezett rá. Ő is valóban akarta, nem csak egyként akart. Hanem egyetlenként.
- Megvárlak, de a többit nem ígérhetem meg – húztam el kelletlenül ajkaimat, s tüntetőlegesen arcomat az ellenkező irányba fordítottam, hogy ne lássam őt.
- Nem kérhetlek meg, hogy gyere velem…
- Miért nem?
- Mert itt az életed, a barátaid, a lehetőségeid. Elég lesz a saját életemet újra felhúzni külföldön. Neked nincs szükséged egy ilyen törésre.
- Honnan tudod, hogy mit akarok? Szívesebben kezdenék külföldön életet veled, minthogy itt maradjak! – csattantam fel mérgemben és megvetően néztem vissza rá.
- Csak a hév beszél belőled… Rengeteg barátod van, itt van Ádám is – halkította le hangját.
- Külföldön is be tudnék illeszkedni, és Ádám megértene.
Hangosan felnevetett, és fejcsóválva nyomott puszit homlokomra. Szemeimet lehunytam, hogy közelebb érezhessem őt magamhoz és csak ajkai érintésére tudjak koncentrálni bőrömön. Nem akartam ebben hiányt szenvedni… nem akartam, hogy ezt többé ne kaphassam meg. Szükségem volt rá.
- Szeretlek, Szissz... – simította meg arcomat, majd államat felemelve húzott magához egy csókra. Ez most nem az volt, amiket titokban váltottunk. Nem volt heves, kapkodó, vagy követelődző. Egyáltalán nem siettetett, s nem félt a lebukás veszélyétől. Gyengéd volt, lassú, hogy kiélvezhessük a csók minden pillanatát. Ő is és én is.
Homlokát enyémnek döntötte, és úgy nézett szemeimbe. Ujjaink összefűzve hevertek ölemben, el akart szakadni tőlem. Vívódott magában, és az ő különös módján búcsúzott.
- Kész a tészta… - mondtam lassan, hogy megtörjem a baljós perceket, s ne érezzem frusztrálónak pillantásait. Leugrottam a pultról, majd megálltam a sütő előtt. Vártam. Nem kellett sokáig, hiszen az ő talpa is a kövön landolt, majd hosszú léptekkel vonult ki a konyhából. Akkor láttam Kováts Barnabást utoljára, s akkor éreztem utoljára, hogy magam vagyok.