1993-ban születtem december 26-án Miskolcon. A szüleim nagyon örültek nekem, mert azt hitték, hogy soha nem lehet majd gyerekük. Anya (Sáfrányné Humor Kata) óvónő volt a helyi óvodában. Apa (Sáfrány István) pedig a helyi rendőrségen dolgozott. A gyerekkorom egy bizonyos ideig tökéletesnek mondható. Egy éves koromban Budapestre költöztünk, mert apámat áthelyezték ide. Anya szerint, és persze a videó felvételek szerint is, két éves koromban kezdtem el járni, és még nem beszéltem folyékonyan. Ugyan mindent megértettem amit mondanak nekem, és szavakat is mondtam, sőt ha valaki azt mondta, hogy „Beni, mond hogy szeretlek!” akkor mondtam, hogy szeretlek! Későn érő voltam. Természetesen más óvodába jártam, nem oda ahol az anyám dolgozott. Ott ismerkedtem meg az örök legjobb barátommal: Martinnal. Kiskorunkban nagyon jóban voltunk, együtt autóztunk, és mindig átjártunk a másikhoz, tényleg jó volt. Aztán 5 éves koromban, az anyám nagyon beteg lett! Be kellett vinni a korházba, ahol megállapították, hogy súlyos beteg. Az apukám teljesen összeomlott, amikor hazafelé mentünk balesetet szenvedtünk. Az autónk beleszaladt az útszéli oszlopba, és totálisan roncsolódott. Apámnak betört a feje, és elájult, nekem pedig eltört a lábam, de szerencsére, vagy inkább nem, mindketten túl éltük.
Ezek után egy évig anya a korházban élt, apa meg dolgozott, én pedig a keresztanyukáméknál éltem Budapesten. Abban az évben nem beszéltem sokat, sőt nem is nagyon beszéltem, csak igen, nem és szia szavakat mondtam, nagyon összeomoltam. Az apám nem foglalkozott velem, az anyukámmal meg ritkán találkoztam. Pest másik felébe kellett költöznöm, így igen keveset találkoztam a legjobb barátommal. Nem szereztem új barátokat, szomorú voltam és féltem…
Ez így ment 10 éves koromig, amikor anyát hazahoztuk a korházból, otthoni betegnek, és én visszaköltöztem a szüleimhez. Akkor boldog voltam, és sokat nevettem, mert végre újra találkozhattam ismerősökkel. Áthívtam magamhoz egy-két barátom, akivel apu szerint „túl hangosak és túl boldogok voltunk” miután az ismerősem elmentek, apám megvert, hogy tanuljak belőle! Az anyám beteg, én meg itt viháncolok, ja és csináljam meg a házit! Azt hittem, hogy egyszeri alkalom lesz, de másnap hazaérve, apám otthon volt és rám üvöltött, hogy már nem kell dolgoznia, miattam, mert rám kell vigyázni! Éreztem, hogy sokat ivott, mert dülöngélt, de felzavart a szobámba, és egy pofont is adott, mert minden az én hibám! Eleinte sokat sírtam apa miatt, és anyának nem mondtam el ezeket az esteket, mert, hogy ez szinte mindennapossá vált! Hazajöttem az iskolából, apám holt részeg volt, elmondta, hogy minden az én hibám, hogy egyest kaptam, és hogy lehet ez? Aztán meg elvert..
Persze az iskolában sosem mutattam, hogy mennyire szomorú vagyok, hülyéskedtem és nevettem, sőt a legnagyobb balhékba keveredtem bele, bár tudtam, hogy nem kéne, mert az igazgató úgy is hazatelefonál, és megint ki fogok kapni, de ez nem érdekelt!
Két év alatt sikerült teljesen megváltoznom. Mindenkit elutasítottam aki közeledni akart felém, nem maradt már csak egy barátom, nem tanultam, és hazudtam. Hazudtam arról, hogy miért dagadt fel az arcom, azt mondtam neki mentem a kilincsnek.. hazudtam arról, hogy mért repedt fel a szám, hogy miért vannak lila foltok a kezemen, és senkinek nem mondtam el, hogy anya beteg, hogy apa alkoholista, és arról sem beszéltem, hogy vernek. Egy ember tudott csak róla, egyetlen egy!
13 éves koromban, már utáltam hazajárni. Az iskola zárásáig a suliban maradtam, és amikor megkérdezték, hogy mit keresek még ott, csak azt feleltem, hogy „Apuék még nincsenek otthon, nem akarok egyedül lenni!” aztán meg kimentem a közeli parkba és ott írtam meg a házimat. Este 9-kor, mert akkor már tényleg muszáj volt hazamennem- hazamentem. Ebben az időben apu anyut fürdette. Jobb esetben apu hagyott föl menni, és a szobámba sem jött utánam, rosszabb esetben, pedig miután ő is megfürdött, feljött jól összeszidott, és megvert amiért ilyen későn jövök haza.
Dobolni kezdtem a suliban, mert mindenkinek feltűnt, hogy olyan sokat ülök az iskolában, ezért elkezdtem járni a zenesuliba. 15 évesen megkaptam életem első dobfelszerelését, amiért kaptam is, de nagyon örültem neki. Ugyan sosem használtam otthon, csak a szobámban volt, de én akkor is nagyon örültem neki!
16 évesen pedig tudtam, hogy most változnom kell. Ekkor alakult ki az embereknek mutatott énem, a csajozós, pöffeszkedő, és akaratos énem. Teljesen megváltoztam mindenki számára. Már nem az a srác voltam aki csöndben van, és csak a hülye kamerájával törődik, hanem az aki nagyszájú, gúnyos, falja a nőket, dobol, és sokat képzel magáról. Persze az igazi barátaim számára ugyan olyan maradtam, Szerény, csöndes és visszahúzódó, velük nem váltottam „agresszívabbá”,mert ők nem érdemelték meg!
A gimit éppen hogy elvégeztem, de nem mentem főiskolába. Dolgozni kezdtem, apám parancsára egy helyi építkező cégnél, és az összes pénzt anyám gyógyszereire költöttük, kivéve egy nagyon keveset, mert apám kapott ugyan pénzt, de annak a felét alkoholra költötte, egy kicsit kajára és a többit pedig anya gyógyszereire, ezért ő úgy döntött, hogy nekem dolgoznom kell, mert ki kell fizetni!
Mindennap dolgozom építkezéseken, és most plusz munkát kerestem, az egyik szórakozóhelyen leszek pultos.

Kedves Benedek!

Reális karakter, végre. Összegzésébe tetszett, mert nincs felturbózva, csak egy egyszerű keserű sorsú fiúról szól. Kíváncsi vagyok mit produkálsz majd a játéktéren.

Elfogadva!

A foglalások után ne felejtsd kitölteni a profilodat sem!!