A múltam? Huha. Nem biztos, hogy ebbe beleszeretnék menni. De persze, ami muszáj, az muszáj.. így is vannak olyan kiskapuk, amiket megtartok magamnak, ugyanis nem jó, ha az ember mindent kiad magáról, illetve... úgy gondolom nem kell mindenkinek tudni egy-két félre sikerült sztoriról. Nekem is rengeteg problémám volt, a barátaimmal, a sulival, többek között a szüleimmel.. de csak széép sorban mindent.
1992. május. Igen, én is megszülettem, mint a többi ember. Én is voltam kisgyerek. Érdekesség nem nagyon történt velem, csak egy unalmas kislány, aki egy konkrét palotában lakik. Na jó, csak villa. Rózsaszín szoknyás, szőke, két copfos, babákkal, elegánsan. Hát ne a legédibb kép, ha még egy plüss macit, és egy nyalókát is mellé képzelünk? Nem igazán. Tehát kicsiként ilyen voltam. Anyuci, és apuci kicsi lánya. Persze erre hamar ráuntam. Hat évesen, kicsit fiatalabban, minta többi gyerek én is iskolába vonultam, hiszen épp itt volt az ideje. Gyorsan érő gyerek vagyok, nos.. hát igen. A gyerekkorom többi része ne áll sok mindenből; üzleti vacsorák, nyaralások, egy-két veszekedés, bálok, meghívások.. csupa unalmas dolog, amit minden felsőbb családnak meg kell tennie. Ja, igen... elfelejtettem említeni azt hiszem, hogy az apám kicsit magasabb körökben dolgozik. Külföldön. Ez van.
Szóval az iskola. Alsóban rengeteg barátnőm volt, illetve barátom is, mivel mindenki kapott a pénzes gyereken. Hát persze.. mert miért is ne így lett volna? Egyre inkább kihúztam magam mindenféle kötelesség alól, próbálta a saját életemet élni. Viszont ezt a szüleim nem hagyták, és akár hogy is, de egyre inkább kezdett zavarni. Veszekedtünk, kiálltam magamért, és egyre romlott velük a kapcsolatom is. Akkoriban még utáltam veszekedni, de nagyon. Manapság mér szinte megszokott, hogy amint hazaérek, megkapok egy leszidást. „ Miért van még mindig tetoválásod?”, „Miért melíroztattad be a hajad?”, „Megint az idióta barátaiddal voltál? Mondtam már, hogy nem mehetsz velük sehova!!”. És ez napi szinten. Igen, szerettem a gimit. Apropó, ha már a giminél tartunk. Én is Szent Johannás voltam, két éve végeztem. Ó igen, azok a régi szép idők. Buliztunk, szórakoztunk, ittunk, nevettünk. Bandát alapítottunk. Martinnal, és Benivel mai napig egy bandában játszunk, és hogy bevalljam, imádom ezt csinálni. Még ha otthon vagyok, akkor is ez a tudat éltet, hogy csupán órák kérdése, hogy ismét zenéljek. Ennyit a múltamról.
~o°o°~
Egy remek nap, hatalmas veszekedés. Olyan jó húsz évesnek, és szabadnak lenni, de tényleg. Amint tehetem el fogok tűnni innen, elköltözök, csak szedjem össze hozzá, ami kell. A reggel nagyjából így kezdődött;
- Daniella! – na igen, ha anyám az egész nevemet mondja, az már nem túl jó jel. Unottan keltem ki az ágyból, egyáltalán nem erőltettem meg magam, nem siettem sehova, csak szépen, lassan, komótosan másztam ki a pihe-puha takaróm alól. – Takács Daniella, azonnal gyere le! – hallottam a hangját lentről. Hogy is ne hallottam volna, hiszen az egész ház ettől zengett. Ásítottam egyet, majd szemforgatva kilépte az ajtón, és lebattyogtam a lépcsőn. A konyhában várt rám, szigorú tekintettel méregetetett. Nem köszöntem, csupán elővettem a kávéfőzőt, az ahhoz való kávét, és nekiálltam a reggeli italomnak. – Hol is jártál pontosan tegnap este? – hát persze.. valamiért sejtettem, hogy erről akart velem beszélni. Cseszegessük a 19 éves „gyereket”. Gratulálok hozzá.
- Martinnal voltam. – egyszerűen jelentettem ki, hiszen ezt már meglehetett szokni az elmúlt öt év alatt, legalább is úgy gondolom. A hol részére meg minek is válaszoljak? Ha azt mondom neki, hogy Gőte, nem fogja tudni, igazam van? Akkor meg..
- Azt kérdeztem, hogy hol. Nagyon elegem van belőle, hogy titkolózol. – az idegességtől hideg hangon beszélt hozzám, én pedig mindezt félvállról vettem? Miért is? Egy, megszoktam. Kettő, minek idegesítsem magam a hülyeségeivel?
- Nekem meg abból van nagyon elegem, hogy folyton piszkáltok, holott rég elélek magamtól is. További jó étvágyat! – egy kedves, és egyben gúnyos mosollyal köszöntem el tőle, majd hátat fordítottam a nagy bögrémmel, és felmentem a szobámba. Leültem az ágyamra, és ránéztem a benyomva maradt laptopra, ahol is facebook-on várt egy üzenet.
Az üzenetet látva csak felnéztem a plafonra, kiszámolva, hogy nekem mennyi idő lenne odaérni, végül visszaírtam neki.
Ennyi, és semmi több. Inni kezdtem lassan a kávémat, miközben magamban számoltam. Következő koncert, nem sokára. Csupán pár nap, és fellépünk a Szent Johannában. Bemehetünk a Szent Johannába!! – És amikor erre rádöbbentem, hirtelen vidáman láttam a világot. Nem érdekelt sem anyám kiabálása, vagy az, hogy feldúltan trappog a lépcsőn, egyenesen a szobám felé, veszekedni, sem apám, aki itthon sincs, de telefonon is lefog szidni, semmi. Csak is az, hogy megint ott lehetek a Szent Johannába, ahova annyi emlék köt.

Kedves Dana!

Óh, emlékszek én ám rád. Az elkényeztetett kis szőke, ki minden héten új cipőben, új táskával, új mobillal járt... A "menők" biztos örülni fognak neked, virágszál. De készülj fel, hogy a suli sokat változott mióta elmentél.

Elfogadva!

A foglalások után ne felejtsd kitölteni a profilodat sem!