Rebeka vagyok, 16 éves. Kecskeméten születtem, a szüleim szépen és jól neveltek. Nem kényeztettek el, nem kaptam meg mindent, amit akartam, mégis jó gyermekkorom volt. Jártam oviba, a bölcsi kimaradt. Nem emlékszem onnan sok mindenre, mivel még kicsi voltam, csak a ballagásomra. Aztán jött az általános iskola, szép volt, jó volt, sok barátom volt. 1-ben megtanultam, írni, olvasni, számolni, mint minden normális ember. 2-ban semmi különös nem volt, ugyanígy telt a harmadik és a negyedik is. Aztán felsős osztály lettünk, azt hittük olyan nagyon vagyunk, kezdődött a ki kivel jár korszak, ki kivel szakított, sok csalódás, kevés szerelem. Engem persze nem nagyon izgattak ezek a dolgok, mégsem hagytak ki belőle. Voltak aki folyton elmesélte a szerelmi életét, voltak páran, akik a hátam mögött pletykáltak, hogy én mégis kivel járok, mekkora ribanc vagyok, és a többi. Ezek voltak az ellenségeim, akiket már jóideje nem láttam. 7-ben elkezdtem boxolni, mindig is imádtam ütni másokat, persze nem olyan erősen. Nem versenyzek, csak a boxzsákot ütöm heti háromszor másfél órán keresztül. Jött a nyolcadik, megint egy ballagás, sok sírás, búcsúzkodás, lufi, aztán buli. És végül 9-es lettem, átjöttem egy másik suliba, pont ebbe itt, a Szent Johannába. Itt is lettek barátaim, majdnem kitűnő voltam egész évben, jó volt és kész! Azon nyáron találkoztam egy külföldi sráccal, aki valahogy idetévedt, ekkor már Budapesten laktunk. Tudom már, miért volt itt, egy fesztiválra jött. Mint később kiderült egy híresebb videóbloggerrel sikerült összeismerkednem. A fesztivál után még itt maradt egy kicsit, megkeresett, vagy csak véletlenül futottunk össze? Talán a sors akarta így, a lényeg, hogy pár napon belül sokszor találkoztunk, ismerkedtünk, ittunk, csókolóztunk, átjött hozzám, hülyéskedtünk, összejöttünk, nevettünk. Aztán haza kellett mennie, és mivel még csak nyár közepe volt, magával vitt. A szüleim csak úgy mentek bele, hogy ők is jönnek, hisz mégsem engedhetnek el egy 17 éves sráccal, akit alig ismernek, csak úgy, nagyon messzire. Tehát 15 évesen egy hónapos járás után a barátom hazavitt, ki Londonba. Jó volt, életem eddigi legszebb nyarát töltöttem ott. Anyuék szerencsére egy közeli motelszobát béreltek, és nem velünk voltak. Még jobban megismertük egymást, még többet csókolóztunk, még többet öleltük át egymást, míg el nem jutottunk addig a pontig, hogy belemenjek, vegye csak el, amit akar. Így hát lefeküdtem vele, szerettem, ő is engem, tudom. Még ott voltunk egy hétig talán, aztán hazajöttünk. Könnyes búcsú, és a többi. Térjünk vissza a normális életbe, és éljünk boldogan. Minden nap videóchat-eltünk, minden nap beszélgettünk. Elkezdődött a suli, jöttek a problémák, a veszekedések, tudod, mint minden kamasznál. Nem bírtam tovább ezt a távolságot, azt akartam, hogy anyu igazoljon nekem pár napot, talán egy hetet a suliból, csak hogy elmehessek hozzá. De nem, a tanulás a legfontosabb. Így hát, nem olyan rég véget ért a kapcsolatunk, azóta ugyanazt a látszatot keltem: boldog tinilány, aki kedves, de nem tudni róla nagyon sokat. Senki sem tudott erről a kis kalandomról az angol sráccal, kivéve persze a szüleimet. Nem mondtam el senkinek. Azóta ő már 18 lett, én 16. Jó lenne újra látni, de ő mikor fog idejönni? Nyáron? Az soká van... Hiányzik, bármennyire is hihetetlen, de igen, hiányzik! Még mit kell tudnod rólam? Rebeka vagyok, 16 éves, és nagyot ütök!