Nem tudom ki hogy van vele, de én nem szeretek az életemről mesélni. Szerintem nincs benne semmi érdekes, egyszer csak megszületik az ember, és ott van ahova született. Ezen nem lehet változtatni, de én mennyiszer szerettem volna! Akkor elkezdem:
Magyarországon születtem, pontosabban Budapesten. Igazából a gyerekkoromból nem sok emlékem van Budapestről, mert amióta az eszemet tudom mi Amerikában éltünk. A szüleim azt mondták, hogy amikor fél éves voltam akkor utaztunk külföldre. Diplomaták, nekik alap, hogy külföldön a helyük. A kiskoromból fontosabb megemlíteni, hogy a szomszédban lakott egy 10 éves srác, ez akkor volt amikor három éves voltam, ő James, neki volt gördeszkája, és mindig nálunk volt. Három évesen keverten beszéltem a magyart és az angolt, ezért amikor megkérdeztem, hogy: Mi is it??, ő csak annyit értett, hogy az, ezért fogott és rárakott. Akkor álltam először deszkán, ami nagyon, de nagyon tetszett. Van róla videó, hogy James rángat ide-oda, én meg beleborulok a sziklakertbe, és elkezdek üvölteni. Egy apró heg keletkezett a hajam tövébe, de az olyan mély volt, hogy össze kellett varrni. Utána mániákusan mindig a szomszéd deszkáján voltam. 5 évesen már tudtam gurulni esés nélkül, szóval innen van a deszkázás.
Amúgy 14 éves koromig szerettem Amerikában élni, az utcánk tele volt családokkal, ilyen kertváros szerű valami. Az utcában három 15 éves srác volt, őket nem ismerem. James és még négy gyerek 10 éves körül voltak, a többiek meg velem egy idősek. Egy csomó barátom van ott, valószínűleg emiatt. Jacobbal még mindig tartom a kapcsolatot, még mindig anyámék szomszédja, és még mindig nem tud deszkázni.
Fontosabb megemlítenem, hogy 5 évesen a születésnapomra kaptam egy gördeszkát! Jamessal, pedig elmehettem deszkázni a közeli utcákba. Na ekkor volt az amikor elszöktem. A szüleim már felénk jöttek mert este volt, én meg nem akartam hazamenni, pedig James mondta, hogy menjek oda hozzájuk, de én csak morcosan néztem rá, és elkezdtem deszkázni a másik irányba. Gondolom a szüleim azt gondolták, hogy egy kis séta nekik sem árt, ezért Jamesszel beszélgetve követtek lassan. Lassacskán elérkeztünk a metróállomásba, anyum meg magyarul kiáltott, hogy forduljunk vissza. Na ennyi kellett, felkaptam a deszkám és egy öt éves gyorsaságával szaladni kezdtem. Nem gondolkoztam, csak felugrottam a csukódó ajtajú metróra. Ennyi. Először jól éreztem magam, de amikor leszálltam és senki ismerőst nem láttam sírni kezdtem, és egy bácsi metrózott haza velem. Akkoriban már megtanultam, hogy hol lakok, de mivel a szüleim nem voltak otthon, engem kerestek, ezért Jamesékhez mentünk be James anyukája pedig felhívta aput akik hazajöttek, jól leszidtak, de aztán jól megölelgettek.
Amerikában kezdtem el az általános iskolát, de minden karácsonykor hazajöttünk a nagyiékhoz. Nagyon szerettem itt lenni, mert a nagymamám mindent megengedett, amit anyuék egyáltalán nem. Például ehettem télen jégkrémet, mert úgy is olyan keveset vagyok ott, legalább jó élményekkel emlékezzek. Fura mert 10 éves koromra már tökéletesen tudtam magyarul és angolul is, Amerikában pedig spanyolul kezdtem el tanulni. 10 évesen már olyan trükköket nyomtam deszkán, hogy mindenki bámult. A szomszédból Jamesék elköltöztek, egy másik városba, így szinte örökre búcsút mondtunk egymásnak. A szüleimet meg elkezdtem zsarolni, azzal, hogy haza jövök a nagyihoz, ezért mindent megengedtek. A szomszédba új emberek költöztek. A Wills család. Nekik egy lányuk volt Sarah aki tudott gördeszkázni. Fiús lány volt, velem egyidős, természetes, hogy jóban lettünk. Egy osztályba jártunk, együtt lógtunk. Nem volt ő csúnya lány, valószínűleg ezért kezdtünk el „járni”. Az osztály két legmenőbb címét ezért kiérdemeltük. Jó volt együtt deszkázni, meg nagyon jó barátok voltunk. Aztán szakítottunk, és én visszatértem a gyerekkori szerelmemhez, Daysihez. Ő tényleg szép volt, és még mindig az, bár ma már csak barátok vagyunk. Szőke haja van, kék szeme, és babarca. Mindig barbiznom kellett vele, és én voltam Ken. Aztán amikor Sarahval olyan jóban voltunk, féltékeny lett, és ő örült a legjobban annak, hogy szakítottunk. Megkért, hogy tanítsam meg deszkázni. A deszkázás már kitűnően ment. Én segítettem neki, és járni kezdtünk. 11 évesen a nyárra haza kellett jönnöm Budapestre a nagyihoz, mert a szüleimnek fontos dolga volt. Nagyon jó volt Budapesten. Egész nyáron Pesten flangáltam, deszkáztam, és új barátokat szereztem. Egyre jobban éreztem magamat itt, és nyár végén haza sem akartam menni, de mennem kellett.
13 évesen rászoktam a kólára, olyan szinten, hogy csak azt ittam. A szüleim ennek nem örültek. Ebben az időben kaptam egy csomó mindent tőlük, mert már szinte soha nem voltak otthon, nyitottak nekem bankkártyát, amire kaptam pénzt, és még mindig kapok.
14 évesen az utolsó évem általánosban, és ennek az évnek a végén hivatalosan is Magyarországra költöztem Budára. Már anyanyelvi szinten beszéltem a franciát, a magyart, az angolt. Spanyolul és portugálul pedig nagyon jól beszéltem. Azt hiszem van nyelv érzékem..
A gimnáziumot Budán kezdtem, a Szent Johanna Alapítványi Gimnáziumban. 15 éves voltam ugyan, de kilencedikbe kellett járnom, mert előtte Amerikában éltem. A gimis éveimről nem óhajtok beszélni, mert hosszúak és túl sok minden történt. Legyen elég annyi, hogy én hivatalosan a suli legnépszerűbb fiúja vagyok, sok barátom van, a balhés négyes tagja vagyok. Máday mindig üvöltözik velem, Kardos az irodalom tanár utál, Neményit aki a barátnőmbe szerelmes én utálom. Ja és igen a barátnőm. Rentai Renáta. Sokáig tartott mire összejöttünk, de most együtt vagyunk. Nyár vége van, holnap utazok haza. 85 napig nem láttam, és az idő eltolódások miatt nem tudtunk annyit beszélni, mint amennyit szerettünk volna. Új év. Az utolsó év, de Cortezt soha sem felejti el majd a Szent Johanna gimi!