Most komolyan mesélnem kéne? De ne már.. vagy hogy Virágot idézzem, ajj már. Nem akarok arról mesélni, hogy miként jutottam el odáig, ahol most vagyok, mivel tele vagyok fájó emlékekkel. Ahaaaaj, muszáj? Hát jóóó. De akkor az elején kezdem.
Budapesten születtem meg, egy szép és kellemes áprilisi napon 1994-ben. Nem tudom, milyen baba lehettem, de a szüleim állítólag el voltak ájulva tőlem. Hát ebben nem kételkedem. A gyerekkorom nem volt kifejezetten érdekes. Csak egy átlagos budapesti lányka voltam, csendes, visszahúzódó, normális. A kortársaim nem nagyon kedveltek -, nem értem, miért? -, de én így is jól éreztem magam. Oviba jártam, mint mindenki, utána pedig elkezdtem az általános iskolát. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, utáltam. Mert nem túlzok.
Sosem voltak barátaim, nemhogy még igaz barátaim. De haladjunk csak sorában.. általános iskola, első osztály. Megtanultam írni, és olvasni. Azt hiszem itt követtem el életem első olyan hibáját, amit sosem fogok megbánni. Már akkoriban is imádtam a meséket, a történeteket, anyuval is rengeteget olvastattam minden este lefekvés előtt, de akár napközben is. Talán megkönnyebbülés volt számára, mikor már voltam annyira ügyes, hogy magamtól is elolvastam egy-egy irományt. Másodikban már nem lehetett máshogy látni, csak könyvvel a kezemben, mindenhova cipeltem magammal valamit. Könnyebb olvasmányokat olvastam akkoriban, a Harry Potter könyveket, és bár baromi lassan haladtam vele, azt hiszem megérte. Lehet, hogy ennek köszönhetem, hogy még a nyolcadik osztály végén is tök egyedül voltam abban a szerencsétlen osztályban.. hát ez van.
Aztán jött a ballagás, és a szüleim meglepetése. Költözünk! Méghozzá nem is máshová, mint a második kerületbe. Nekem ez miért volt jó? Magánsuli. Na, igen. Nem értettem egyet velük, nem akartam a Szent Johannába menni, először. Kicsit vonakodtam, hiszen ez egy magánsuli, kis létszámú osztály, emelt órák. Főleg francia. Lényegtelen. Igen, kicsit bekattantam ettől a hírtől, talán ennek kösz9nhető, hogy a gólyatábort is kihagytam. Ügyes lépés volt, így utólag nagyon bánom, hogy kimaradt az életemből. De mindegy, a hibáiból tanul az ember. És eljött az a nap, hogy kilencedikesként megérkeztem a Szent Johanna Gimibe. Totális kívülállóként. Ebben az évben sok minden történt. A nagy betűs SZERELEM is rám talált, heh, na ja. Barátokat szereztem, rengeteg könyvet kiolvastam, sírtam, nevettem, csak mint egy átlagos kilencedikes. A tizedik osztály már sokkal másabb volt. Megkaptam életem első csókját életem legnagyobb szerelmétől, leszidás, szobafogság, a technika megvonása, tanulás, a második csók, szerelmi sok szögek, meglepő párok. Hát igen, hadd ne mondjam, a tizedik egy csöppet eseménydúsabb volt. Első félévben Virággal sem beszéltem, mert teljesen Dorián őrült volt, Cortez Vikivel volt, amitől folyton a sírógörcs kerülgetett, a szüleim meg.. hát igen, a szüleim. A tizenegyedik sem telt unalmasan, sok csipkelődés, és szenvedés árán viszont megtörtént az, amire nem számítottam. A nagy szerelemnek gyümölcse is lett, mégpedig az, hogy még most is együtt vagyok Cortezzel. Igen, a barátom. Igen, egyszerűen imádom. Megérte.
Kíváncsian várom a tizenkettedik osztályt, hiszen egy húzós nyáron vagyok túl, és azt hiszem már épp itt az ideje, hogy találkozzunk. Másrészről pedig, az iskola számomra amúgy is mindig megváltás, végre láthatom a többieket. Még ha ilyen áron, akkor is!

Renáta! Elismerésem! Hihetetlen, de a munkád átment a rostán, és elfogadhatónak bizonyult! Olyan egyszerű mint te, és mivel ennek a személyiségedet kell tükröznie, azt kell mondanom... Remek!

Elfogadva!

Tudod a dolgod... Ugye?!