Sejtettem, hogy nem kellene ilyet megkérdeznem. És nem is tudom, miért forrongok belül, hiszen valamilyen szinten igaza van. Miért is szépítsek? Elég röhejes lehet, hogy én egyáltalán nem tudom, hogyan kell letüdőzni egy slukk cigarettát. Illetve nem lehet, hanem biztosan az – a hangos, engem egy-két csordányi disznóra emlékeztető röhögés Csanád szájából legalábbis nem enged másra következtetni. Égés. Ég a cigaretta vége, amit bizonytalanul, gyáván tartok el magamtól, reménykedve, hogy nem fogja meg a ruhám a füstszagot. Égek én, nem is kicsit, ahogy ezt kivitelezem, ugyanis Csanád nem képes elmulasztani egy, szerinte meglehetősen mókás grimaszomat sem, amit megejtek, miközben bátortalanul szívom a füstöt életem első szál cigijéből. És ég az ég is. De az csak igazán! Bár lehet, hogy ennek ilyen formában semmi értelme sincs.
Az első szál. Csütörtöki nap. Negyvenkét perccel uzsonnaidő után. Nem hiszem, hogy ez nagy mérföldkő lesz az életemben, ahogy azt se nagyon, hogy az elkövetkezendő napokban, hetekben, sőt években újra át akarok esni hasonló élményen. Igenis bonyolult. Tehát szívjak bele, majd vegyem el a számtól és tüdőzzem le? De hogy kell letüdőzni? Ne egyből fújjam ki a füstöt, hanem vegyek még egy levegőt. Istenem, próbálom, esküszöm, hogy próbálom, de a tüdőm tele lett akkor, amikor a cigarettába szívtam bele! Hogyan képzeli, hogy ezek után még maradt hely benne arra, hogy további levegőket vegyek? Ahhoz előbb ki kell egyet lélegezni, nem? Nem. Belégzés, belégzés, füstölj… Nemde? Sohasem fogom megérteni a dohányosokat.
Minden egyes, véletlenül sikeresen kortyolt füst után vad, súlyos TBC-s betegekre jellemző köhögés lesz úrrá rajtam, na meg az a furcsa szédülés… körülbelül ilyennek képzelem azt, ha az ember füvezik. A köhögés megőrjít, még Csanád nevetését leszámítva is, de a szédüléshez hozzá tudnék szokni. Egyhelyben ringatózni, miközben nem is mozdulsz, merev kőszobor vagy. Megvan a bája a dolognak. Mint csukott szemmel hintázni. Fekve. Állva. Mindenhogy. Mármint a ringást. Mámorító. És idegesítő is, de igyekszem a dolog jó oldalát kiemelni.
Az uzsonna idő lassan elérte, hogy negyvenhárom perccel járjunk utána, majd még tizenhéttel és mikor ez megtörtént, arra lettem figyelmes, hogy lejárt a „suli időm”. Furcsamód, mikor ez bekövetkezett, ugyanúgy a gimi épülete mögött voltam, mint előtte, csupán annyi különbséggel, hogy a dohánynak csak a szagát éreztem magamon, Csanád pedig felszívódott, mint az ínszalag teszi elvileg, ha megsérül. Nyomtalan eltűnés. Hm, na jó. Pontosan meg tudom mondani, hogy ő a koleszba ment vissza tanulni matekra, vagy ilyesmi. Megdöbbentően unalmas életemben az ilyen eseményeknél jön a fordulat, ami váratlannak egyáltalán nem nevezhető, sőt sokkal inkább kiszámítható, miszerint fogom magam és elindulok haza. Esetleg útközben meglátogassam egy-egy régi ismerősöm, vagy egyenest húzok anyáéhoz. De ez a nap más volt. Ezen a napon feltett szándékom volt - most figyelj - venni valami mikróban elkészíthető kaját, és hazamenés után egyenest beülni vele a tévé elé, és meg se mozdulni, míg a fülem ki nem folyik a fülemen át. Esetleg előtte vehetnék egy jó forró fürdőt is.
A bolt elé érek. Egy sóhaj elhagyja a számat. Egy büdös, cigiszagú sóhaj. Késő őszi vagy inkább kora tavaszi idő van, amiben határozottan befagy a seggem. Bamba ábrázattal nézem az üzlet kirakatának üvegét. Bizseregek belül, akaratom nincs a bemenetelhez. Összehúzom magam előtt a kabátot, és mint valami frissen szabadult bolond, egyhelyben megállok…

Elfogadva!
Foglalj avatart, töltsd ki a profilod, és mehetsz is játszani