15 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot a Budapesten, egy balerina, és egy fiatal magyar musicalszínész- palánta első gyermekeként. A fogantatásom csupán egy röpke alig két hónapig tartó fellángolás eredménye, és a születésem pillanatában a szüleim már régen nem alkottak egy párt, tekintve, hogy apu rájött, hogy ő mégis a férfiakat szereti, és anyu sem akart a karrierje kezdetén családot.
Anyu egy terhesség után fellépett fertőzés következtében pár nappal azután, hogy életet adott nekem meghalt, így engem az alig 21 éves apukám vett magához, akinek persze halvány sejtelme sem volt a gyermeknevelésről. Feladta addigi bohém életét, és minden erejével azon volt, hogy a lehető legjobb apa lehessen. Éjszaka dolgozott a színházban, míg rám a barátai, és sokszor a kollégái vigyáztak, nappal pedig igyekezett apaként helytállni.
Úgy egy éves lehetettem, amikor találkozott – elmondása szerint- élete szerelmével, a jóképű német fogorvossal, Rolffal, aki Budapesten nyitott magánrendelőt, miután a párja megcsalta. Apu elmondása szerint eleinte nem akart pártkapcsolatba bonyolódni, tekintve, hogy „az első, és legfontosabb szerepem az volt, hogy rólad gondoskodjam, és ez 24 órás melót jelentett. Úgy gondoltam, hogy nincs elég energiám helytállni egy másik szerepben is.”
De persze az események egymást követték, és apu nem sokáig maradt szingli. Azóta így hármasban élünk. Persze ebből számos problémánk adódott: először mikor óvodába mentem, és az óvónők ránk küldték a gyermek védelmiseket, mondván, hogy „árt a gyermek pszichológiai fejlődésének, hogy két apával él.” El kellett mennem pszichológushoz, aki hosszas beszélgetés, rajzolgatás, és miegymás után kimondta, hogy szellemileg teljesen normálisan fejlődöm, a jelek szerint nem bántalmaznak sem szellemileg, sem fizikailag otthon, és lényegében minden rendben velem.
Apu, és Rolf a legnagyobb szeretettel bántak velem, és tulajdonképpen én voltam az ő kishercegnőjük. Apu karrierje is egyre csak felfelé ívelt, és Rolf klinikájába is özönlöttek a svájci fogatlan nénik, és bácsik. Egyszóval minden happy és sunshine volt.
A következő pofon, amit a családom miatt kaptam az általános iskolában ért, amikor a többi diák elkezdett csúfolni a családom miatt. Gyűlöltem suliba járni, nem voltak barátaim, és szinte minden reggel sírva kértem apuékat, hogy ne kelljen bemennem. Még mindig tisztán emlékszem a bántó szavakra, és a megjegyzésekre, amiket mindig a fejemhez vágtak az osztálytársaim. Nem értettem, hogy miért teszik ezt, hiszen apuék soha nem ártottak nekem, és lényegében számomra teljesen normális volt, hogy két apukám van. Azzal tisztában voltam, hogy normális esetben egy anya és egy apa alkot egy szülőpárt, de nekem úgy volt tökéletes a családom, ahogy volt…

Aztán Rolf javaslatára iskolát váltottam. Bekerültem egy elit kéttannyelvű suliba, ahová a hírességek, és a politikusok gyerekei is jártak. Utáltam, hogy egyenruhát kellett viselni, de legalább nem csak az én családom volt az egyetlen, ami kirítt a többi közül. Itt végre olyan barátokat szereztem, mint Laura, valamelyik ex-énekesnő lány, vagy éppen Timi, aki egy bankár lánya, és piszkosul gazdag. Mindegyiküknek van valami gixer a családjában, valami, ami az átlagtól eltérő… Laura anyja például egy botox-csoda, és nála 20 évvel, fiatalabb férfiakat csábít el, mint egy szuszkubusz. Aztán beléptem a pubertás korba. Soha nem voltam az, a bulizós fajta tini. Hétvégente sokkal szívesebben kirándultam apuékkal, vagy olvastam otthon, minthogy partikra mászkáljak a többiekkel. Apuék persze noszogattak, bátorítottak, hogy menjek, mozduljak ki egy kicsit, de engem valahogy soha nem izgattak a részegekkel teli füstös diszkók, vagy pubok.
Apu egyre jobb szerepeket kapott a színházban, és a média is kezdett rá felfigyelni. Vele együtt középpontba került a szerelmi élete, és a családja is. Pletykamagazinok jelenetek, és jelennek meg a mai napon, az ő fotójával a címlapon, hatalmas betűkkel hirdetve, hogy „Meleg párjával együtt neveli a lányát,” meg hasonlók. Ezzel egy időben bekerültem a Szent Johannába, és elkezdtem középiskolás tanulmányaimat. Eleinte igyekeztem mindenki elől titkolni, hogy ki illetve kik is az apáim, de egyik Blikkben megjelent rólam egy fotó, amint apuval vásárolgatunk az egyik bevásárlóközpontba, és utána persze mindenki azzal keresett meg, hogy „az apád tényleg meleg…?”

A felhajtás úgy két hónap után csillapodott, de még manapság is jelennek meg hébe-hóba cikkek apuról, vagy Rolf-ról. Én eközben igyekszem egy átlagos középiskolás lány életét élni, és láthatatlan maradni.

Azt hiszem fertiggg.....