Éppen az ikrekért indultam az iskolába. Ők még csak másodikba jártak, általánosba persze. Egy fiú és egy lány… így lettünk hirtelen öten a családban. Igazából örültem neki akkor, amikor bírtam babázni meg anyunak segíteni, de már elég sok baj van velük. Tudom, velem is volt biztosan, de… mégis csak már két tesóval. Felpattantam a kerékpárra, a táskámat a kosárba tettem és lassan tekerni kezdtem. Az úton szétnéztem, nem jött éppen semmi. A nap sütött, a szél kicsit fújt, de attól még egészen jó idő volt. Az iskola felé vettem az irányt. Ma mondhatni, hogy egészen jó kedvem van, hiszen minden rendben volt egész nap. Délelőtt ugye suliban voltam, alig volt órám szóval már a megszokottnál is korábban hazajöttem. Legalább nem kellett azt a fránya iskolai kosztot ennem, hanem tudtam itthon finomabbat. A házakat kezdtem el nézegetni. Sokan azt mondják, hogy mi a „gazdag negyedben” lakunk, ami részben igaz is, hiszen annyi lakás és kertes ház van itt, ami gyönyörű, hogy az elképzelhetetlen. Én inkább úgy fogalmaznék: a magyar lilaakácköz. Tudjátok, hogy mire gondolok, ugye?
Köszöntem néhány idős szomszédnak, néhány gyereknek, aki éppen arra jött. Aztán megálltam a stop táblánál, ismét csak körülnéztem. Egy fekete autó fordult be az utcánkba, nem értettem, hogy miért. Kis fekete zászlócska lobogott rajta, ami még jobban felzaklatott. Továbbmentem. Csak e tudtam gondolkodni egész úton. Vajon ki halhatott meg vagy kit vihettek? Mivel csak 15 percre laktam az iskolától, ezért a nagy gondolkodás, bámészkodás közepette már ott is találtam magamat. Az ikrek kint vártak.
-Niaa! Már megint elkéstél! Tudod, hogy nem szeretünk kint állni egy csomót!
Halvány mosollyal nyugtáztam azt, amit mondanak, majd elvettem tőlük a táskát, leszálltam a bicikliről és elindultam velük gyalog hazafelé. Imádtam a két kis kópét, mindig fel tudtak vidítani akármi is történik. De most… még mindig azt az autót láttam a fejemben. A kicsik elmesélték, mi történt velük az iskolában, ki mit kapott. Én nem túlzottan figyeltem rájuk, de azért összpontosítani próbáltam, hogy megjegyezzek mindent. Talán sikerült.
Pár percen belül már otthon is voltunk. A fekete autó a mi bejáratunkba állt. Nagyra nyitottam szememet, majd ledobtam a kerékpárt a járdára és berohantam. Láttam az ikrek arcát is amikor utánam indultak. Szinte becsaptam az ajtót a hátam mögött. Anyám ott állt a nappaliban és sírt. Mellette két fekete öltönyös nagydarab ember. Apám ügyvéd volt. Odaléptem anyámhoz, megöleltem. A sírást nem tudtam visszafojtani. Nagyon szerettem apámat. Anyuval mindig hajtogattuk neki, hogy vigyázzon, mert az ügyvédi állás nem mindig a legjobb móka…
Ennek már vagy öt éve. Azóta én is 11.-es lettem, a kicsik most kezdik majd a kilencediket. Minden nagyon megváltozott. Az élet nagyon nehéz apa nélkül. Sosem tudtam és sosem fogom feldolgozni ezt. Ha túl sok a gondolat, a gond a fejemben, mindig a zenéhez fordulok segítségül. Megnyugtat…