A nevem Léna, azt hiszem ez elég kezdésnek. Tizenöt éve születtem Győrött, vagy ezt nem így mondják? Nem tudom, lényegében utálom, ha két t betűt teszünk egy város végére, magam sem értem miért csinálom. Lényegtelen.
Édesanyám a mai napig állítja, hogy születésem pillanatában, mintha Jézust látta volna, de szerintem csak szakállas volt a szülészorvos, anyámnak pedig nemes egyszerűséggel tévképzetei voltak a fájdalomtól. A szülés rettenetes dolog, tekintve, hogy fáj és anyám szerint egyáltalán nem szép. Elég valószínű, hogy sosem leszek anya, de ez most egyáltalán nem ide tartozik.
Megszülettem és biztos jöttek a rokonok és álltak a rózsaszín bölcsőm mellett, mint valami idióta filmben, nem igazán tudom. Egyáltalán nem emlékszem a dolgokra, a legkorábbi emlékem nem nevezhető szép élménynek.Mindössze
öt éves voltam, mikor apám meghalt. A temetés minden pillanata tiszta, a síró rokonok, akik valójában idegenek. A lehajtott fejek sűrűjében anyám vonyítása az ég felé, mint valami remek alakítás, amiért minimum Oscart vár.Én
meg csak álltam ott egyedül, mindenkitől távol és nem értettem semmit, csak azt, hogy apa soha többé nem vesz a nyakába és soha többé nem hallom azt kicsi Lénuska.
Aztán eltelt sok-sok év, hallgattam anyám rimánkodását arról, hogy milyen rossz az élet és engedelmesen költözködtem házból lakásba, lakásból kislakásba. Sehol se volt jó, anyám nem nagyon talált munkát, akkor találta ki, hogy Budapestre megyünk, én pedig megvontam a vállam. Hogy lehettem tizenegy évesen ennyire életunt?!
Hello Budapest!
Én lettem a "mindenmindegy" lány, utáltak és én is utáltam mindenkit. A napjaimat az iskola befejeztével azzal töltöttem, hogy fölfedezzem a várost, elloptam anyám régi fényképezőgépét és fotóztam, mindent, mindenhol és nagyon élveztem. A tanulmányi eredményeim egészen elfogadhatóak voltak, tekintve, hogy nem volt túl sok barátom bőven jutott idő a tanulásra. Anyám azt a kevés embert is gyűlölte, szerinte, akik olyan hülyeségekben segédkeznek a lányának, mint a macskafestés sosem lesznek hasznára a társadalomnak. Kérdem én, ez kit érdekel?
Olyan hatodikos lehettem, mikor drága anyám kitalálta, hogy nem normális, hogy én mindennap a belvárosban császkálok tök egyedül és túlzottan antiszociális vagyok. Akkor borultam ki először, elegem volt belőle, hogy soha nem tudtam megfelelni, tehettem én bármit semmi sem volt elég jó neki. Üvöltöztem, ő meg nem tudott mit mondani csak bámult rám üveges tekintettel, mint valami buta kisgyerek.
Most légy rendes egy kicsit Magdaléna, a doktornő csak segíteni akar nekem.
Abban a pillanatban én le se szartam, hogy mit akar tőlem a nő, csak menni akartam. El onnan , bárhová és végül a nyomorult pszichológus segített, bár közvetett módon. Felfogtam, hogy, amit csinálok az nem jó. Más kell mutatnom, fel kell vennem egy álarcot és kedvelni fognak. Milyen buták az emberek!
Néhány csinos ruha, szempillaspirál és egy mosoly kell, ahhoz, hogy népszerű légy és barátokat szerezz. Na ná, meg anyám lóháton!
Most már itt vagyok, kilencedikesként a Szent Johanna gimnáziumban és a pasik forognak utánam. Nem érdekel, csupán imádok velük szórakozni. Új ellenségek és talán még barátok is jöhetnek. Őszintén kíváncsi vagyok mi lesz velem. Olyan még nem volt, hogy semmi se lett volna.